Szűcs Lajos tovább véd, mint hitte volna

– Ezerkilencszázkilencvenöt április nyolcadika. Tudja, mire gondolok?
– Hogyne. Szűcs Lajos bemutatkozott az élvonalban – reagált tökéletesen az NS első felvetésére 2006. április 14-én a Pápa kapusa (aki a Megyeri úti liláknál debütált, így később nagy érzelmi viharokat kavart, amikor a IX. kerületbe tette át a székhelyét). – Az Újpesttel a Parmalat otthonában játszottunk. Szegény Fodor Imre találatával kaptunk ki egy nullára.

– Benne volt a gólban?
– Hát, nem is tudom. Utólag azt mondom: kicsit talán igen. Tizenhárom méterről lőtte a bal sarokba. Nagyon eltalálta.

– Tényleg ennyire pontosan emlékszik? Vigyázzon! Utánanézek!
– Nézzen csak nyugodtan. Mind a kétszázkilencvenkilenc mérkőzés itt van a fejemben. Nem felejtek el semmit.

– Na ne...
– Pedig így van. Oké, az összes faultra, bedobásra azért nem emlékszem, de a döntő szituációkra, gólokra, fontosabb eseményekre igen. Mindre.

– A háromszázadik bajnokijára készül. Ez mennyire fontos esemény a pályafutásában?
– Ha úgy veszem, ez is csak egy lesz a mérkőzések sorából, amelyen a lehető legjobban szeretnék teljesíteni. De hazudnék, ha azt mondanám, nem tartom szép eredménynek, hogy itt tartok. Ez igenis tiszteletre méltó szám.

– Mi a cél?
– Nem tudom. Ha az egészségi állapotom és a teljesítményem megengedi, harmincnyolc éves koromig szeretnék védeni. Ez jó esetben további száz, százötven meccset jelent.

– Mindig kapusnak készült?
– Amióta az eszemet tudom. Még nem voltam kilencéves, amikor a Gamma Művekben focizni kezdtem, és már akkor meg voltam őrülve ezért a posztért. Édesapám az NB II-ben védett, ő nagy hatással volt rám, csakúgy, mint Zsiborás Gábor. Csak bámultam a tévében, vagy az Üllői úti lelátón, miként repül a kapuban ide-oda, és azt mondtam: én is ezt akarom csinálni.

– Én is láttam Zsiborás Gábort védeni, mégsem akartam kapus lenni.
– Mert talán nem nézte meg, milyen szép a kesztyűje, a szerelése, ami másmilyen volt, mint a mezőnyjátékosoké. Vicces, de engem ez is megfogott.

– Tényleg ön az ország első számú kapusa?
– Nem. Nem én vagyok.

– Szerény. Holott sokan úgy tartják: itthon még mindig ön a legjobb.
– Ez rendkívül jólesik, ám nem fogadom el. Nálunk rengeteg a jó kapus, többen is előttem vannak a sorban. Ezért is furcsa számomra, és mindig kérdezgetem magamtól, hogy miért kell Magyarországra külföldről kapusokat igazolni. Én ezt nem értem... Visszatérve a kérdésre: szerintem Végh Zoltán a legjobb. Az MTK hálóőre nem csupán a képességeivel, hanem emberi kvalitásaival is pozitív példát mutat. Nekem is.

– Elégedett az eddigi pályafutásával?
– Többet is elérhettem volna.

– Ez igaz.
– Nem vagyok elégedetlen, mert sikerekben volt részem bőven, de máshol is tarthatnék. Utólag belátom, butaság volt például Kaiserslauternbe szerződnöm. Eleinte álomszerűnek tűnt minden, ám hamar rájöttem: akkor és ott nem bizonyíthatom be, hogy milyen kapus vagyok. Ha még maradok néhány évet itthon, akkor felkészültebben, érettebben, okosabban szegődhettem volna külföldre, s tán még most is kint vagyok. A másik, ami fáj, hogy a válogatottal sohasem volt szerencsém. Lothar Matthäus legutóbb kijelentette, hogy én lemondtam a válogatottságot. Ez hazugság! Sohasem tettem ilyet. Szóval ha lenne rá lehetőségem, sok mindent másképp csinálnék. A magánéletemben és a futballban is.

– A magánéletében nem vájkálnék. Ám az érdekelne, vajon mi rosszra emlékszik még a futballpályáról?
– Hát, csináltam egy-két hülyeséget.

– Segítek. Néhányszor megkergette Waltner Róbertet, de olykor futott a bíró után is. Máskor meg az ellenfél szurkolóit hergelte. Nyilatkozott furcsákat, és láttam már mutogatni is...
– Stimmel. Nagyjából ezekre gondoltam én is. Tudom, hogy a közönségünknek tetszett a jelenet, de most már azt mondom: ostobaság volt Waltner Robit megfenyegetni, üldözni. Ha a bíró kiállít, súlyos helyzetbe hozom a csapatomat. Ugyanilyen hülyeség volt szaladnom a játékvezető után, és elismerem: nem kellett volna cukkolnom a rivális drukkereket sem.

– Ön meglep engem. Szimpatikusan nyilatkozik.
– Megváltoztam. Kétgyermekes apukaként már sok mindent másképp látok.

– Tényleg. A fiai. Jól vannak?
– Remekül. A kilencéves Lalit éppen csütörtökön választották meg egy Zavadszky Gábor-emléktornán a torna legjobb kapusának! Egyébként ő még flúgosabb, mint az apja. Szó szerint megőrül a futballért. Az iskolában például mindent elhagy. Soha nem tudja, hol van a körzője, de a kapuskesztyűt féltve őrzi. Más gyerek videojátékokkal, csavargással, tévézéssel tölti el az idejét, neki viszont egész nap a focin jár az esze. A kisebbik, a másfél éves Dani pedig imádja a vizet. Lehet, hogy ő vízilabdás lesz.

– A nagyobbik fia mit szól ahhoz, hogy az apja most Pápán véd?
– Eleinte furcsa volt neki, mert ő is hatalmas fradista. Azonban azt mondja, ő mindig annak a csapatnak szurkol, amelyben én védek. Aranyos, nem?

– De. A Ferencvárosról viszont még nem beszéltünk. Pedig ha valamikor, ennek most van igazán aktualitása. Nem tart attól, hogy a feljelentése miatt korábbi csapattársai, a szurkolók megorrolnak önre?
– Azt hallom, egyre több Fradi-játékos gondolkodik hasonlóan. A Ferencváros nekem örök szerelem marad, ám az a helyzet, hogy én megélhetési labdarúgó vagyok. Ezt nyíltan vállalom. A futballból élek, és családom van, amelyet el kell tartanom. A Ferencváros sok pénzzel tartozik nekem, de a klub a többszöri határidő-módosítás ellenére sem fizetett. Higgye el, ez az egész nekem a legkellemetlenebb.

– Látja, a hét végén az MTK-val játszanak, és erről a meccsről, a háromszázadikról még nem is esett szó.
– Mit mondjak? Jó lenne győzelemmel ünnepelni a jubileumot. Minket már sokan leírtak, de én sportember vagyok, versenyző, aki az utolsó pillanatig harcol az életben maradásért. Ha a matematikai esélyünk is elszáll, akkor a büszkeségünkért kell folytatnunk a küzdelmet.

Az interjú felvételének másnapján az MTK által aratott papírformaszerű, sima 3–1-es vendéggyőzelem még nem az utolsó szeg volt a Lombard koporsójában, ám végül tényleg csak a büszkeség maradt: a pápaiak hiába küzdöttek, kiestek, ami hároméves másodosztályú „száműzetést" jelentett – egyúttal azt, hogy Szűcs Lajos elmaradt az előzetes terveihez képest az NB I-es meccsszámgyarapítással.

Jelenleg, ma reggeli állás szerint 390-nél tart, miután immár harmadik esztendeje ismét az élvonalban szerepel a Veszprém megyei együttessel. A veterán kapus tehát, talán hogy a „kényszertávollét" időszakát „kompenzálja", továbbra is gyűjti az ilyen-olyan élményeket, noha anno a beszélgetés idején még legfeljebb 38 éves koráig tudta elképzelni a profi pályafutását.

Már ezzel a szezonnal is túlteljesítette a „300-as játékosként" megfogalmazott egykori terveit – és ha el akar jutni mondjuk a szintén kerek jubileumnak számító 400. fellépésig, „kénytelen lesz" még legközelebb, a 40. életévében is az élvonalban futballozni...