Albán kupalecke, Huszti-nyitány, Gera-búcsú

A bajnok és kupagyőztes Ferencváros új évadbeli első tétmérkőzésével egy fontos feljegyezni való momentumot már előre össze lehetett kapcsolni – azon túl, hogy számára szűz területre utazott az alakulat –, hiszen nagy nap virradt a gárda új mesterére: pályafutása során először dirigált felnőttegyüttest László Csaba, hivatalos meccsen ekkor, 2004. július 27-én mutatkozott be az ország legnépszerűbb egyletének kispadján.

– Sokak szerint fölösleges az aggodalom, a magyar bajnok könnyedén továbblép. Önnek mi a véleménye az optimista hangulatról? – kérdezte a szakembert az NS a Bajnokok Ligája-selejtező előtt.
– Természetesen nem árt az önbizalom, ám óva intek mindenkit az elbizakodottságtól. Nehéz erőpróba vár ránk, nem túlzás, a Ferencváros tán éppen az év legfontosabb mérkőzésére készül...

– Ez jól hangzik, de nagy túlzás, hiszen hol van az SK Tirana a továbbjutás esetén majd a Fradira váró, Európában jegyzett sztárcsapattól?!
– Nézze, az albánok egy körön túl vannak, nekik már nincs vesztenivalójuk, ám mi rendkívül sokat bukhatunk, és éppen a tét az, ami nehézzé teszi a találkozót. Kötelező a továbbjutás, hiszen ettől függ a Ferencváros, és talán nem túlzás, hogy bizonyos szempontból a magyar futball jövője is. Amennyiben túljutunk a Tiranán, akkor a számítások szerint csak a televíziós jogdíjakból több mint egymillió eurót kasszírozhatna a klub, mivel a következő körben már a Real Madrid, a Bayern München, de akár a Manchester United ellen is játszhatunk.

A nagy szavakat használó székely trénert részben megerősítette Tepszics Ignác sportigazgató is, aki szintén megjegyezte, hogy a Ferencváros számára e párharc két felvonása számít az év mérkőzésének. Ami tény: a nehéz anyagi helyzetbe került zöld-fehérek vezetősége az eredményes BL-szerepléstől remélte a kassza rendbetételét...

Na és hogyan viszonyult ugyanehhez a rivális? Az SK Tirana az első fordulóban kiejtette a fehérorosz Gomelt, mégsem volt teljes az öröm. A kék-fehérek ugyanis 2–0-s idegenbeli győzelem után 1–0-ra kikaptak hazai pályán, s bizony hiába az összesített siker, a közönség igencsak zokon vette a vereséget, füttykoncerttel kísérte sajátjait az öltözőbe.

Ezúttal ment is a fogadkozás becsülettel. Albánia legnagyobb példányszámú sportnapilapja a címoldalán az előző évi budapesti, nem mellékesen az ő győzelmükkel végződő – barátságos – mérkőzésről készült látványos fotóval hangolt, felvetve: miért ne nyerhetnének tétmeccsen is a magyar bajnok ellen?

Csodára készültek az albánok labdarúgói, és számukra nem csupán a beígért fejenként négyezer dollár jelentette a hajtóerőt, hanem az is, hogy érezték, a Tököli Attilát és Dragóner Attilát a nyáron elvesztő vetélytársuk legyőzhető. Csupán Gera Zoltántól tartottak, s annak örültek volna leginkább, ha a 22-szeres válogatottat eladja az FTC, és meg sem érkezik Tiranába.

Csakhogy a Fradi-szurkolók legnagyobb kedvence ott volt, aminek roppantul örült a csapatot elkísérő mintegy hatvan drukker is – tízen repülővel, ötvenen busszal vágtak neki az útnak.

Utóbbiak sok bonyodalmat leküzdve épphogy odaértek a mérkőzésre, amelynek elején gyakran jött zavarba a magyar védelem. Azonban az új vezetőedző nem egyedül a rombolás hatékonysága, de a támadójáték miatt is aggódott.

Már korábban is elmondta: Tököli Attila távozása után klasszikus befejező csatár nélkül maradt az együttes, mert bár Marius Sasut, Sowunmi Thomast, Marek Penksát és Nógrádi Árpádot is bevethette elöl, véleménye szerint egyik játékos sem érzi a kaput, inkább az előkészítés az erőssége, így aztán mindenki Gerától vár(hat)ja a csodát.

Az albánok az utóbbi lépteit vigyázták a legjobban, ám a meccs első felében helyzetük is a tiranaiaknak volt, mégpedig azért, mert tompán, összpontosítás nélkül futballozott a magyar bajnokcsapat. Aztán Penksa gondolt egy merészet, kevéssel a szünet előtt lefordult a védőjéről, s mert lerántották, az élete első BL-meccsén bíráskodó török játékvezető gondolkodás nélkül büntetőt ítélt – Huszti Szabolcs pedig gondoskodott arról, hogy a Fradi-öltözőben nyugodtabb tanácskozás folyhasson a folytatást illetően.

A második félidő elején egyértelmű lett, hogy a hátrány ellenére a hazaiak sem idegeskedtek. Olyannyira nem, hogy tempósan támadtak, mi több, egyenlítettek. És hogy a közönség még nagyobb ünneplést csaphasson, a kispadról a pályára küldték a helyi sztárt, Indrit Fortuzit.

Ám ezen az estén a nagyobb tapsot Devis Mukaj kapta, hiszen ő volt az, aki egy hidegvérű csel után – tíz perccel a nagy védelmi hibából szemfülesen elért előző után, a 68. percben – az albánok második gólját is berúgta.

Itt kell megjegyezni, hogy az igen rutinosnak számító Lipcsei Péter a védelem tengelyében nem mozgott túl otthonosan, persze gyakorta került nehéz helyzetbe a társak rossz helyezkedése miatt. A gondokat csak szaporította, hogy Gera Zoltánt le kellett cserélni, a térdszalagjai húzódtak meg (ám mint kiderült, a sérülése nem volt súlyos).

A játékrész nagy részében nem sziporkázott a Ferencváros, mígnem az utolsó percekben szinte varázsütésre – gyaníthatóan immár minden mindegy alapon – szemvillanás alatt acélosabban kezdett támadni. A lefújás előtt olyan erőszakosan küzdött, ahogyan azt a mérkőzés teljes időtartamában megtehette volna, és ez a nagy akarás gólokban kamatozott.

A 89. percben Huszti a bal oldalról emelt középre, Sasu estében a kapura kotort, ami talán kimaradt volna, ám a keresztbe mozduló Genitan Hajdari önkéntelenül még beleért a labdába, amely a lábáról a kapust becsapva a bal alsó sarokba pattant. Öngól! Végül már mindenki a lefújást várta, azonban öt perccel később Leandro harcossága ismét Husztit hozta játékba, aki nem sokat vacakolt, 21 méterről ballal, egyből kapura lőtt, és a labda a bal alsóba vágódott!

Bizony a szerencsének is köszönhette a Fradi, hogy nem túl sziporkázó futballal ilyen jó eredményt (3–2) könyvelhetett el idegenben. Azt azonban mindenképpen pozitívumként kell említeni, hogy egy pillanatig sem adta fel, olyannyira nem, hogy vesztes állásból tudta szó szerint kicsikarni a sikert.

„Kilencven perc alatt voltunk a pokolban, és eljutottunk a mennybe is. Nemzetközi kupameccsen minden idegenben elért gól gól aranyat ér, és mi Tiranában hármat is szereztünk. Ami még pozitívum: egységes volt a csapat, és örvendetes, hogy győzelemmel várhatjuk a visszavágót″ – értékelt László Csaba.

A találkozó legjobbja pedig vita nélkül Huszti Szabolcs volt, aki azon a tavaszon fél évig kölcsönben szerepelt a Matávnál, s a soproniak színeiben valósággal berobbant az élvonalba, sőt a válogatottban is helyet kapott (Lothar Matthäustól), és ott is nagyszerűen helytállt. Eddigre már négyszer ölthette magára a címeres mezt – elsőre, Zalaegerszegen is a rendes játékidő után szerzett győztes gólt, és a japánok ellen is kíméletlen ítélet-végrehajtónak bizonyult (akkor e két megmozdulás még egy és ugyanaz volt...).

A tiranai összecsapáson a Ferencváros saját nevelésű középpályása (aki az Üllői útiaknál egyelőre csak egyetlen bajnokival büszkélkedhetett, még az előző őszről) igazolta, hogy érdemes volt őt visszahívni. Ezúttal higgadtan értékesítette a büntetőt – márpedig a „tradíciók felrúgásának″ számított, hogy a csapat legifjabb tagjaként neki adatott meg a lehetőség.

Majd mindezt megkoronázva a meccs hajrájában előbb tulajdonképpen gólpasszt adott, aztán újra betalált a hazaiak kapujába, így kétségkívül ő lett az est főszereplője. Ám dicsőség ide vagy oda, az elutazásnál a repülőtéren a meccs hőse hurcolta a labdákkal teli zsákot...

– Nincs abban semmi rossz, hogy velem vitetik a szerelést – mondta az NS-nek a 21 éves játékos. – Nem bánnám, ha mindig így lenne, ez azt jelentené, örökké fiatal maradok. Különben pedig amióta létezik a futball és vannak öltözők, mindig mindenhol a legfiatalabbaknak kell cipelniük a felszerelést.

– Mikor tudta meg, hogy önre vár a büntető végrehajtása?
– A mérkőzés előtt szólt László Csaba, hogy ha lesz tizenegyes, azt nekem kell rúgnom.

– Gondolom, a társak többsége felkapta a fejét...
– Téved, mert mindenki elfogadta az edzőnk döntését, senki sem ágált ellene, amikor a labda mögé álltam. Láttam az arcokon, hogy tökéletesen megbíznak bennem. Természetesen tudom, csak azok hibáznak, akik elvállalják a lövést, de szerencsére nekem jól sikerült. Boldog vagyok, hogy az első válogatottságomat és a ferencvárosi visszatérésemet is góllal ünnepelhettem.

– A második pedig egészen parádés volt.
– Leandro érdeme az előkészítés, hiszen két hazai ember között hozta el a labdát, majd elém passzolta. Mivel bal oldali középpályásként ritkán adódik lehetőségem kapura lőni, s mert tudtam, hogy nem sok van hátra a találkozóból, úgy döntöttem, elvállalom. Szenzációs érzés volt, amikor szinte az egész csapat a nyakamba ugrott!

Vele ellentétben a csapat legnagyobb ásza, Gera Zoltán nem volt jó formában, legalábbis edzője meglátása szerint aznap rendre rossz döntéseket hozott a pályán. Lehet, hogy az is nehezítette a koncentrálásban, hogy a sajtó hetek óta találgatta, mi lesz vele, illetve hát a médiától függetlenül neki magának is nyilván részben ezen járt az agya. Sok célállomás neve felbukkant a lapokban, végül a visszavágó előtt kiderült: PL-játékosa lesz Magyarországnak.

Ezért aztán az augusztus 4-i második mérkőzésen az első tapsot Gera Zoltán kapta. Az angol West Bromvich Albionhoz szerződő válogatott játékostól vastapssal búcsúzott az Üllői úti publikum, így hálálta meg a csatár négyéves produkcióját. Bizony voltak, akik hangsúlyozták, mennyire hiányzik majd a sok-sok trükk, gól és váratlan megoldás, amelyre ő képes volt.

S ezúttal akkor erősödtek fel ezek a hangok, amikor a Ferencváros egyszerűen nem találta az utat az albán kapu felé. De ne szaladjunk ennyire előre.

A Fradi kezdett jobban és lendületesebben. Jöttek előre a zöldek, a közönség pedig űzte-hajtotta a kedvenceit. Ekkor talán csak kevesen vették komolyan Josa Mirel kezdés előtti nyilatkozatát. Tudniillik a látogatók trénere kijelentette, hogy igencsak csalódott lenne, ha nem nyernének 2–0-ra.

Szóval magyar rohamokkal indult, ám az első negyedóra végén albán találattal folytatódott a meccs. Méghozzá annak a Mukajnak a góljával, aki Tiranában is a legjobbjuk volt. A látványos emelés után is zúgott a „Mindent bele!", ám a Fradit láthatóan megfogta az SK Tirana találata.

Meddő mezőnyfölényben játszott az FTC, akciói szinte kizárólag a bal oldalon futottak, elsősorban Huszti Szabolcs közreműködésével. Az albánok stabilan, olykor „el a kaputól″ jelszóval futballoztak, és őrizték az előnyüket, amely azonban még mindig a Fradi továbbjutását jelentette. A közönség a félidő hajrájára elcsendesedett, olykor kósza fütty harsant a lelátón.

A második játékrész elején a látogatók újra meglepték a magyar bajnokot. Egy kapitális védelmi hiba után büntetőhöz jutottak, ám Szűcs Lajos óriási bravúrral megakadályozta csapata teljes összeomlását. Mert bizony kétgólos tiranai vezetésnél ez a Fradi csak valami csoda folytán állhatott volna talpra.

A vendégek elrontották a nagy-nagy lehetőséget, de az FTC sem tudott élni a tálcán kínált sansszal. Ahogy teltek a percek, úgy lett egyre feszültebb mindenki. Nem játszott jól a Ferencváros, sőt néhány futballistája kritikán aluli teljesítményt nyújtott. Ahogy közeledtünk a hajrához, úgy nézték egyre sűrűbben a szurkolók az órát, abban reménykedve, hogy együttesük legalább kihúzza ezzel a vereséggel, amely viszont a folytatás jogát is jelentette.

Ez végül sikerült, így 3–3-as összesítéssel, idegenben lőtt több góllal meglett a sovány továbbjutás. Rendkívül érdekes, hogy a korabeli sajtóban – egészen konkrétan már a meccs napján készülő NS-ben – egy, az elmúlt hónapok információi szerint főleg a valamivel későbbi időszakhoz kapcsolódó jelenségről született egy rövidke írás, amely közvetlenül a tudósítás mellett kapott helyet. Szó szerint idézzük:

„Ez most nem vádaskodás, csupán a furcsa tények leírása. A találkozó előtt lapunkat többen is felhívták azzal, hogy egészen biztosan vendégelőnnyel zárul majd a félidő. Többen állították, hogy itthon a különböző fogadóirodákban és külföldön rengetegen játszották meg a Tirana félidei vezetését, méghozzá hatalmas összegekben.

Ami biztos, hogy az angol gamebookers.com nevű fogadási játékban már levették a listáról a magyar és az albán bajnok találkozóját, mondván, túl sok fogadó tett a Tirana félidei előnyére. S tessék, a szünetben 0–1 virított a villanyújságon. Dörzsölhették a tenyerüket a jól értesültek..."

Nem szeretnénk ennél a mellékszálnál leragadni, mert egyrészt nem ez a cikk alaptémája, másfelől a Fradi a csúfos hazai produkció után a továbbiakban derekasan kitett magáért, s akkor a nézők fejében sem hátsó gondolatok jártak. A Sparta Praha elleni párharcot ugyanis csupán hatalmas küzdelemben, a csehországi hosszabbításban bukta el a gárda, így nagyon kicsin múlt, hogy nem kapaszkodott fel története során másodszor is a BL főtáblájára.

Átkerült viszont az UEFA-kupába, ahol izgalmas „szurkolói körítésű" meccseken kiejtette a Millwallt, ami azt jelentette, hogy a második számú kontinentális sorozat históriájában először szerepelt magyar résztvevő a csoportszakaszban. S ott sem égett le a Fradi: a jó nevű Feyenoord, Schalke, Basel trió mindhárom tagjától csak három ponttal maradt el, míg László Csaba leendő munkaadóját, a skót Heartsot idegenben meg is verte és ezzel megelőzte.

Hazánkból azóta sem kvalifikálta magát másik klub az Európa-ligába, illetve elődjébe, leszámítva az egy szem Debrecent. Idén ugyanerre még két csapatunknak is van reménye – az albánok elleni kínos BL-mérkőzést, és a három rúgott góllal kivívott összesített továbbjutást mindenesetre már a DVSC is letudta...