Jogi Löw, a pótmegoldás az árnyékszerepre

Miután a német szempontból sikertelen 2004-es Európa-bajnokságot követően Rudi Völler úriember módjára lemondott, a helyi sajtó, illetve néhány illetékes több jelöltet is „bedobott" lehetséges új német szövetségi kapitányként.

Ottmar Hitzfeld, Winfried Schäfer, Lothar Matthäus, Otto Rehhagel, Arsene Wenger, Guus Hiddink és Morten Olsen neve forgott inkább a közvélemény előtt, nem pedig a későbbi befutóé, de a „nagyágyúk" sorra visszamondták a kétségkívül megtisztelő, ám nem kockázatmentes feladatot, úgyhogy más megoldás után kellett nézni.

Ekkor vetődhetett fel a népszerű Jürgen Klinsmann mint ötlet: az Egyesült Államokban élő volt klasszis csatár mindössze egyszer emelkedett szólásra, s akkor jelezte, hogy hajlandó segíteni a német szövetségnek – noha azt többször is kritikával illette, és a kommentárjai nem voltak épp finomak –, pláne, hogy addig is folyvást „bedolgozott" a szervezetnek, ráadásul a FIFA-nak és a 2006-os vb szervezőbizottságának is segített olykor.

Gerhard Mayer-Vorfelder, a DFB elnöke, valamint Horst R. Schmidt főtitkár ezért el is utaztak a tengerentúlra, hogy tárgyalhassanak vele az esetleges szerepvállalásáról.

„Örültem, hogy a DFB elfogadta az ajánlatomat, amely szerint szívesen segítenék a válogatottnak a világbajnokság előtt és alatt. A következő negyven év legfontosabb németországi sportrendezvénye lesz ez a torna, azt hiszem, természetes, hogy funkciótól függetlenül boldogan megyek. New Yorkban öt órán keresztül konstruktív, nyílt beszélgetést folytattunk, és elemeztük a nationalelf jelenlegi helyzetét. Még egyszer jeleztem, hogy ha új struktúrát hoznak létre, örömmel dolgozom a szövetségnek. Megegyeztünk, hogy folytatjuk az eszmecserét" – mondta a találkozóról Klinsmann.

A tervek szerint tulajdonképpen egy triumvirátus vezethette majd harcba az együttest a hazai vb-n. A szakedzői képesítéssel rendelkező Klinsit szánták csapatfőnöknek, a hajdan Franz Beckenbauer mellett is segédkező Holger Osiecket pályaedzőnek (ő előtte legutóbb a kanadai válogatott kapitányaként dolgozott, jelenleg Ausztráliáé), Oliver Bierhoffot pedig menedzsernek.

„Nagyot lépett, és jól választott a DFB – kommentálta az elképzeléseket utóbbi, az »aranyfejű« excsillag. – Mindenki tudja, jól kijövök Jürgennel, és hogy mindkettőnkhöz mennyire közel áll a szövetség, illetve a válogatott mez."

De nézzünk két nyilatkozatot kívülállóktól, neves klubvezetőktől is, pró és kontra. „Bátran döntött a szövetség: nem csinált forradalmat, ám tiszta lappal folytathatja mindenki. Ebben a csapatban nagy esély rejlik" – mondta Uli Hoeness a Bayern München menedzsere.

Gelsenkircheni kollégája, Rudi Assauer ugyanakkor sokkal pesszimistább volt: „Biztosan jobb lenne, ha semmiféle megjegyzést nem fűznék az ügyhöz, de erről az edzőkeresésről nyugodtan filmet lehetne forgatni, ami hatalmas pofon lenne a tárgyaló személyeknek. Klinsmann nem azt mondta az elején, hogy szóba sem kerülhet a neve? Ez az egész olyan, mintha munkahelyet teremtenénk néhány volt válogatott futballistának."

A kérdés azonban néhány napon belül eldőlt, és az új német szövetségi kapitány 2004. július 26-án aláírta a szerződését. Érdekesség, hogy az 1992-es Eb-n Klinsmann csak Völler sérülését követően került be a válogatottba, most meg utána vette kézbe a nemzeti csapatot...

Ez egyébként a DFB-nek nem az első pótmegoldása volt ilyen helyzetekben, elvégre „a nemzet Rudija" is csak akkor kapott véglegesítést négy évvel korábban, amikor kiderült, hogy a posztra szánt Christoph Daum nem csak a gyepen ismeri a fehér csíkokat... Ráadásul Völler nem is kapitányi minőségben vezényelte a válogatottat, hanem „csapatfőnökként".

Hasonlóság volt még, hogy Klinsmannt is tapasztalatlan edzőként nevezték ki. Pluszban a profi karrierje befejezése után áttelepült az Egyesült Államokba, messzire Németországtól és még távolabb a Bundesligától. Ezt hátránynak is lehetett venni, de nyilván úgy voltak vele, manapság már nem csak a helyszínen nyílik mód követni az eseményeket. Az is jól jött, hogy az ő renoméját nem terhelték az előző évek belharcai.

A világ- és Európa-bajnok csatár 1998-ban vette le végleg a stoplist, amikor a válogatott nemigen vitézkedett a vb-n. Amerikában aztán hamar megtalálta a helyét, Jay Goppingen álnéven (nahát, tán csak nem a szülőhelyéről „koppintotta"?...) még elfocizgatott az amatőrök között, mellette pedig a marketingben kezdett elmélyülni.

Új tisztségében is nehéz fába vágta a fejszéjét: a valaha volt legfiatalabb német kapitányként egy generációváltás közepén megrekedt, (talán Michael Ballack kivételével) igazi klasszis nélküli társaságból kellett esélyes együttest gyúrnia – mindössze két év alatt.

A feladatkört 1990-tól 1998-ig betöltő Berti Vogts közben elmondta, hogy nem tartja problémának Klinsi szegényes edzői múltját, s példaként éppen a távozó Völlert hozta fel, aki szintén jelentős előélet nélkül állt a gárda élére, mégis vb-döntőbe juttatta a Távol-Keleten.

A „Terrier" meglátása szerint Klinsmann rengeteget fejlődött 1994 és 1998 között, amikor a nemzeti tizenegy csapatkapitánya lett. Sok elméleti szakkönyvet olvasott, és átfogóan foglalkozott a korszerű labdarúgással, a játékrendszerekkel, a védelem és a csatársor viselkedési mintáival.

Utóbbit megerősítette a német női válogatott egykori „csékája", Doris Fitschen is, aki a szőke klasszissal együtt végezte el pár évvel azelőtt a DFB szakedzői tanfolyamát. „Jürgen volt a legragyogóbb koponya, abszolút felkészülten jött az összes órára, látszott, hogy nagyon érdekli minden foglalkozás anyaga" – idézte fel a közös kiképzés hónapjait a hölgykolléga.

Mindezeken felül szó sem volt arról, hogy az ilyen téren még gyakorlatlan Jürgen Klinsmannt magára hagyták volna fontos munkájában: tapasztalt trénert kerestek mellé. Igen ám, de a kiszemelt Osieck két nappal később nemet mondott a felkérésre.

Az 55 éves szakember, aki 1990-ben Franz Beckenbauer mellett edzőként segítette vb-aranyéremhez a Nationalelfet, rögtön leült tárgyalni a feladatok megosztásáról leendő főnökével, ám nem tudott egyezségre jutni vele.

A következő három jelölt közül Ralf Rangnick nem vállalta a feladatot, az egykori védőt, Jürgen Kohlert meg a szövetség „selejtezte ki", mondván: ő éppen olyan rutintalan a kívánt téren, mint egykori csapattársa, az új kapitány. Így kizárásos alapon marad(t) a harmadik lehetőség, a 44 esztendős Joachim Löw

A Bázelhez közeli Schönau am Schwarzwald szülötte három különböző klub (Stuttgart, Frankfurt, Karlsruhe) színeiben is lehúzott egy-egy idényt a Bundesligában, de – hiába volt négyszer U21-es válogatott – nem tudott megragadni az élvonalban, és mindig visszatért a másodosztályú Freiburghoz, ahol 1978 és 1989 között három részletben játszva a fekete-erdei klub történetének mindmáig (!) legeredményesebb góllövőjévé vált. A támadó középpályás végül a szomszédos Svájc néhány kiscsapatában vezetett le.

A kispadon jóval nagyobb karriert futott be, hiszen rögtön az első komolyabb munkahelyén, a VfB Stuttgartnál az együttes a vezetésével 1996 és 1998 között megnyerte a Német Kupát, majd bejutott a KEK döntőjébe is (ahol a „régi" Chelsea ellen buktak el). Az ő időszakához (is) kapcsolódik a svábok „mágikus háromszöge", a Kraszimir Balakov, Giovane Elber, Fredi Bobic trió által generált látványos támadójáték.

Ezután az isztambuli Fenerbahcénál, otthon a Karlsruhénál, majd a szintén török Adanaspornál edzősködött, de mindháromszor sikertelenül és rövid ideig (utóbbi két helyről kirúgták). Aztán viszont az osztrák FC Tirolhoz került, amellyel bajnokságot nyert 2002-ben, csakhogy az innsbrucki klub csődbe ment. Legközelebb is maradt az osztrákoknál, ahol a bécsi Austriától 2004 tavaszán, vagyis megint idő előtt távozott.

Ezt követően jutott lehetőséghez a válogatottnál, aminek az ára az volt, hogy vissza kellett lépnie másodedzővé – noha sokak szerint végül ő is erősen benne volt a 2004 és 2006 közti időszak fejlődésében. Nyilván ezért kapta meg a főnöki posztot két esztendővel később, amikor az egész ország által marasztalt Klinsmann, a családjához visszavágyván, nem kívánta folytatni a ténykedését a német nemzeti büszkeséget új életre keltő vb-szereplés, a lendületes futballal kivívott bronzérem után.

A nationalelf élén ez a logikus váltás éppúgy volt újszerű is, mint nagy hagyományokra visszatekintő lépés. Közismert tény, hogy a németek nem az a türelmetlen, kapkodós fajta, s ennek megfelelően az első kapitány kinevezésétől (1926) fogva 58 esztendőn keresztül csupán négy (!) szakember fordult meg a poszton.

Megszokott dolognak számított, hogy az aktuális szakmai vezető mellett nevelődött ki az utódja, ennek tehát Löw esetében bőven megvoltak a történelmi előzményei (bár az ő és Klinsmann vonatkozásában nemigen lehetett szó betanításról, legfeljebb fordított szereposztásban...). Ugyanakkor a személye visszatérés ahhoz a gyakorlathoz is, amely az elmúlt század döntő részében létezett, azaz kiemelkedő játékosmúlt nélkül kapta meg a kormányrudat.

Otto Nerz, Sepp Herberger, Helmut Schön és Jupp Derwall közül az első felemelte a tágabb élmezőnybe a korábban elmaradottnak számító német futballt, a középső két mester érte el a legnagyobb diadalokat, és az utolsó is továbbvitte a csapatot a sikerek útján.

Nagy futballista azonban csak Schön volt, 16 válogatott meccsen 17 gólt vágott, de ebből a szempontból rosszkor született: a világháború teljesen ellehetetlenítette a kiteljesedését (elődje és utódja párszor szerepelt nemzeti mezben, míg Nerz még hozzájuk képest is totálisan amatőr időszakban rúgta a labdát).

Aztán Derwallt Franz Beckenbauer, őt Vogts követte, 2000-től pedig Völler, majd Klinsmann vezényelt – egytől egyik világbajnokok, egytől egyig jelentős edzői múlt nélkül a válogatott élére állítva. És a sikerek velük sem apadtak el, bár persze tény, hogy ebben az erős hátországnak is fontos szerepe volt, más szóval – ha rosszindulatúak akarunk lenni – nagyon elrontani még ők sem tudták.

(A kakukktojást Erich Ribbeck jelentette: ő valóban „igazi" trénerként került az együttes élére 1998-ban, de a 2000-es Európa-bajnokságnak nagy leégés lett a vége. A német válogatottnak ezt leszámítva sem volt olyan gyenge mérlegű időszaka, mint az a két év. Amúgy kicsit érthetetlennek tűnik így utólag a kinevezése, hiszen előtte sem gyűjtötte a trófeákat az akkor már 61 éves úriember, egyedül egy – az Espanyol ellen, tizenegyesekkel... – elnyert 1988-as UEFA-kupát tudott felmutatni a Leverkusen kispadján.)

Löw tehát „csak" trénerkorba jutva alapozta meg a hírnevét, amelyet – ha beleszámoljuk a részben vele végigvitt 2006-os menetelést – eddig négyből négy világversenyes elődöntő, egyre nagyobb játékerő és nemzetközi elismertség övez (különösen a tavalyelőtti vb váltott ki kalaplengetést, amikor két másik favoritot is négy góllal búcsúztattak). Mindössze két rivális van, amely rendre áthatolhatatlan akadályt képez a nationalelf előtt: az első és utolsó alkalommal az olaszok, a középső kettőnél a spanyolok tették ki a stoptáblát – amúgy senki.

Hogy aztán más szakvezetővel mire mentek volna, sosem fog már kiderülni, így mindenki maga eldöntheti, hogy szerinte az utóbbi években tapasztalt német futballfolyamatok és eredmények milyen mértékben köszönhetők a jó fellépésű Joginak.