Mesébe illő sztori: menekültből olimpiai hős

Európában már akkoriban is túlságosan keveset beszéltünk az utóbbi évtizedek afrikai borzalmairól, amikor érdeklődésünk fokozott befelé fordulását még nem indokolta a válság, amely – persze nem a szegényebb kontinensek lakóinak szenvedéseihez mérten – megrengette az itteni társadalmak jólétét és stabilitását is, még inkább elvonva más világrészek problémái felől a figyelmünk.

Néha megjelent, és olykor-olykor még manapság is felbukkan néhány kép a híradókban arról, hogy milliók menekülnek egyik országból a másikba, anyák kötözik zsinórral gyerekük kezét a sajátjukhoz, hogy el ne veszítsék egymást a tömegben, mégis ezer és ezer gyermek szakad el a családjától, marad árván annak ellenére, hogy esetleg még élnek a szülei.

Lopez Lomong majdnem 11 esztendőn át élt úgy Kenyában, hogy édesanyja ugyanannak a menekülttábornak a lakója volt, útjaik mégsem keresztezték egymást a 70 ezer másik ember között. De ő nem is menekülés közben veszett el, miként sokan, őt elrabolták.

Szudánban 1983-ben újult ki az etnikai-vallási hátterű polgárháború – a nem iszlamizált, többnyire keresztény, fekete bőrű déli őslakos törzsek mozgalmának függetlenedési küzdelme az északi arab (vagy elarabosodott) vezetésű, muszlim központi hatalommal –, s Lomong hatéves volt, amikor az ország déli részén fekvő Kimotongban a katolikus misére katonák törtek be.

A jelenlévőket a földre parancsolták, s amikor a kisfiú édesapja megpróbált ellenállni, puskatussal megütötték. A gyerekek többségét összeszedték és elvitték. A milicisták táborában százasával zsúfolták őket egy helyiségbe, alig adtak nekik enni, s ha ki akartak menni, verést kaptak. Lomong körül sorra haltak meg a társai. Ez 1991-ben történt.

Mintegy három hét után egyik éjjel három ismerős tinédzser fogta kézen, azt mondták, a mamájához viszik. Három napon át menekültek, s ha szükség volt rá, a nagyobbak kézben cipelték, illetve elbújtatták, amíg vizet kerestek. Ilyenkor levelekben neki is vittek, hogy a szomját olthassa. Végül a kenyai határhoz értek – hogy aztán társaival mi lett, soha nem tudta meg.

„A három fiúra mint mentőangyalaimra emlékszem – szokta mondani hősünk, amikor élete történetéről beszél. – Szerencsénk volt, hiszen menekülés közben sok gyereket megettek a vadállatok, másokat a katonák lőttek le."

Családja azt hitte, odaveszett. A falu lakói hiába kutatták át a környéket, nem találták a gyerekeket. Meggyászolták őket. Lomong közben a szüleit és két fivérét hitte halottnak, 12 éven át élt úgy, hogy azt hitte, árva. Hozzátartozói ugyancsak menekülni kényszerültek, elhagyták Kimotongot, ők is Kenyába kerültek.

A menekülttáborban Lomongot eredeti neve, Lopepe helyett Lopeznek kezdték el hívni. A gyerekek oktatásban részesültek, a tanító egy fára akasztott táblára írt, ők meg a porba rajzolták a betűket. Szabadidejükben fociztak, futkároztak.

A sydneyi olimpia idején a barátaival nyolc kilométert futott, és öt kenyai shillinget fizetett azért, hogy egy fekete-fehér televízión nézhesse a játékokat. Michael Johnson 400 méteren aratott fantasztikus győzelmét is látta. „Azt mondtam magamnak, úgy szeretnék futni, mint az az ember" – emlékezett, s a szerencse egy évvel később mellé szegődött.

A misszionáriusoktól megtudta, hogy a Kakuma tábor lakói közül körülbelül 3500 szudáni árva utazhat az Egyesült Államokba. Az előírások szerint levélben mondta el a történetét, s egy hét múlva választ kapott a kérésére: mehetett Amerikába.

Egy katolikus házaspárhoz, Robert és Barbara Rogershez került, akik három (majd később újabb három) szudáni fiút fogadtak be, s amikor értük mentek a reptérre, az ifjú Lopez nem győzött csodálkozni, hogy autóval viszik haza. Azt hitte, ugyanúgy gyalogolnak majd, ahogy két lábon tették meg az utat a reptérig Kenyában.

Az első éjszaka a lámpát sem kapcsolta le, mert nem tudta, miként működik, és azt sem, hogy a zuhanyban szabályozható a meleg és hideg víz összetétele. „Nagyon erősen mosakodtam – mesélte Lomong már később, nevetve –, azt hittem, hogy a fehér emberek a zuhanyozástól fehérek."

Az iskolában azonnal kitűnt a tehetségével, s egy pillanatra sem tévesztette szem elől a célját: futni akart az olimpián. A középsuli után előbb egy virginiai egyetemre került, ám annak távfutóprogramja nem volt elég erős. Más atléták javaslatára az Észak-arizonai Egyetemre iratkozott be, oda, ahol az amerikaiak magaslati edzőtábora található. 2006 őszén 10 000 méteren megnyerte az egyetemi mezeifutó-bajnokságot, később a 3000-et fedett pályán, míg a tanév végén 1500 méteren lett bajnok.

Amúgy vendéglátást tanult, s azt tervezte, hogy egyszer, amikor végre béke lesz Szudánban, szállodát nyit, s a turizmus fellendítésével segíti egykori hazáját és honfitársait. Erre sokat javult az esélye, hiszen 2005-ben nemzetközi nyomásra véget ért a polgárháború, és az autonóm tartománnyá váló országrész a tavalyi népszavazás elsöprő többségi véleménye alapján, Dél-Szudán néven hivatalosan is önálló állam lett.

Igaz, hogy a határok továbbra sem egyértelműek – több tartomány hovatartozása is kérdéses, ráadásul némelyik vitatott sorsú régióban olaj is bőven van, ami nehezíti a megegyezést –, hatalmas a szegénység, valamint manapság is folynak harcok az új helyi kormányzat és különböző törzsi fegyveresek között, de a korábbihoz képest azért mégiscsak javultak a körülmények és a kilátások.

Ez azonban még a jövő zenéje – az pedig a múlt fontos fejleménye volt, legalábbis Lomong életében, hogy 2003-ban egy barátja azzal a hírrel hívta fel őt: egy nő, aki valószínűleg a mamája, Kenyában keresi őt. Rita Namana néhány nappal korábban hallotta, amint valaki a fia nevét említetve azt állította, életben van. Keresni kezdte, s megtalálta.

Akkor még csak telefonon beszéltek. Lopez előtte nemigen hitt az egészben, míg a nő a vonalban egyre csak azt hajtogatta neki, hogy a fiával akar beszélni. Nehezen tudatosult benne, hogy az egykor megszokott hang helyett már egy felnőtt férfié jelenti ugyanazt – a sok évvel azelőtt elvesztett kisfiát.

Aki számára lassan bebizonyosodott, hogy az asszony tényleg az édesanyja, s megtudta, családja is átvészelte a borzalmakat. Időközben még egy fiú- és lánytestvére is született. Hosszú ideig ugyanabban a menekülttáborban tartózkodtak, majd a szülei, más szudániakhoz hasonlóan, a Nairobi melletti Jujában telepedtek le – édesapja időközben meghalt.

Lomongnak nem volt pénze, hogy odautazzon, sőt egyelőre útlevele sem. 2007 júniusában lett amerikai állampolgár, augusztusban pedig egy jótékonysági szervezet segítségével meglátogatta az édesanyját. A karácsonyi szünetre ismét Kenyába utazott, úgy vélte, békében tölthetik az ünnepeket.

Az ottani választások nyomán kitörő zavargások miatt azonban újra menekülniük kellett. Bár edzője azonnal felvette a kapcsolatot az Egyesült Államok követségével, és elintézte, hogy a sportolót a reptérre vigyék, ő nem hagyta magára a családját. Biztonságos helyen bérelt számukra szobát, egy hónapig ő maga sem edzett, s csak februárban tért vissza a tengerentúlra

A nem sokkal később sorra kerülő ötkarikás válogatón 800 méteren ötödik volt, így nem került be a csapatba, ám 1500-on bronzérmes lett, amivel kiharcolta a pekingi repülőjegyet. „Lopeznél hiányoznak ugyan az alapok, de rendkívül elszántan tréningezik, ezért bármire képes lehet" – magyarázta a felkészülési időszakban edzője, az NS által 2008. július 17-én idézett John Hayes.

Végül az elődöntőben búcsúzott a küzdelmektől, majd – miután két öccsét is magával vitte tanulni Amerikába – 2009-ben és 2010-ben is megnyerte az országos bajnokságot 1500-on, továbbá három éve nyolcadik lett a vb-n. Néhány héttel ezelőtt Eugene-ben harmadikként ért célba 5000-en, így megszerezte a jogot, hogy másodszor is képviselje befogadó hazáját.

Olyan nagy felhajtás persze nyilván nem lesz már körülötte, mint 2008-ban volt. Akkor ugyanis őt, Szudán „elveszett fiainak" egyikét, egy családja nélküli menekültként táborban felnövő fiút érte a megtiszteltetés társai szavazatai alapján, hogy a világ első számú (sport)hatalmának zászlaját vihesse az olimpiai megnyitón.