Olimpiai Atomvillanás: magyar dzsúdóarany

A barcelonai játékok 1992. július 24-én, labdarúgó-selejtezőkkel indult, másnap tartották a nyitóünnepséget, újabb két nappal később pedig elkezdődtek a cselgáncsküzdelmek – akkor még a legmagasabb súlycsoportoktól a kisebbek felé haladva. Így került sor 28-án a 95 kilósok küzdelmeire. A nevezetes viadalt a korabeli Nemzeti Sport tudósításaiból, s a tíz évvel idősebb Kovács Antal 2002-es kommentárjaival idézzük fel.

Korbel és Kovács újoncok, mindketten jó ajánlólevéllel jöttek, junior Eb-érmekkel. Céljuk az lehet, hogy beleérjenek ebbe a mezőnybe, s az elkövetkező években esélyesként számolhassunk velük – írta a NS egy nappal a dzsúdóversenyek rajtja előtt.

A rutinos Wágnertől, Csáktól, Hajtóstól, Zsoldostól és Csősztől várták a kiugró eredményeket – persze, nem is hiába, hiszen Hajtós Bertalan és Csák József is a döntőig jutott (előbbi aranya csupán egy igen vitatható bírói döntésen úszott el...), a nehézsúlyú Csősz Imre pedig bronzérmet nyert. Ez volt a honi cselgáncs messze legeredményesebb eddigi szereplése – noha például a pelyhes állú paksi fiataltól senki sem várt igazán kiemelkedő produkciót.

„Ez így is volt, nagyjából ez számított realitásnak akkoriban. De Laci bá' az olimpia előtt megígérte, ha pontszerző helyen végzek, vagyis bejutok a legjobb nyolc közé, akkor Barcelona után nem kell elmennem az újabb ausztriai edzőtáborba. Az Európa-bajnoki felkészüléssel kezdődött az az év, s amikor a bronzérem után hétfőn hazaértünk, Laci bá' Eb-feledtető tréninget tartott. Ez azt jelentette, hogy futottam vagy tizenöt kilométert...

Vagyis máris elkezdtük az olimpiai felkészülést. Az egész év szinte csak edzőtáborokból állt, a hátam közepére sem kívántam egy újabbat, ezek után tényleg egy álom volt számomra a pontszerző hely" – idézte fel a nyári játékokat megelőző időszakot Kovács Antal, aki később is sok sikert megélt trénerével, Hangyási Lászlóval.

De induljunk el Barcelonába! Magyar szempontból ragyogóan kezdődtek a sportág versenyei, hiszen Csősz Imre a belga Harry Van Barneveld legyőzésével már az első napon bronzérmet szerzett. S a tatamicsoda másnap folytatódott...

Nagyon merész embernek kellett lennie annak, aki felrakta volna a pénzét a paksi Kovács Antal sikeres szereplésére. Igaz, hogy már junior-világbajnoki második és felnőtt Eb-bronzérmes az egyetemista szőke fiatalember, de a nemzetközi rutinja viszonylag kevés. Ám ő mindenre rácáfolt: amit a tatamin produkált, az még egy olimpiai bajnoknak is a becsületére vált volna. Első ellenfél az angolai Moisés Torres. Ez amolyan bemelegítő játék volt, ugyanis a harmadik percben már Kovács győzelmét hirdették...

„Azért az a szőke egy kicsit csúsztatás, mondjuk azt, hogy nem voltam fekete. Az ellenfelem annál inkább. Tényleg jó volt az a meccs bemelegítésnek, két vazarival ért véget. De ami utána jött..."

A második fordulóban a FÁK-beli Eb-ezüstérmes Dmitrij Szergejev következett, aki már nehezebb próbának tűnt, különösen úgy, hogy Anti szeméből egy akció közben kiesett a kontaktlencséje, amelyet aztán rövid próbálkozás után dühösen adott oda a csapat orvosának, Béres Györgynek. Ám ez nem befolyásolta sem a teljesítményét, sem a tisztánlátását. Okosan gondolkodva cselgáncsozott, és a negyedik percben egy kis külső horoggal öt pontot ért el, előnyét pedig a mérkőzés végéig meg is őrizte.

„Amikor itthon megnéztük a sorsolásomat, azt mondtam, akár el se menjek, nekem nem lesz semmi esélyem, s abban is biztos voltam, hogy Szergejev nyeri az olimpiát. Aztán talán éppen az volt a szerencsém, hogy kinyomta a kontaktlencsémet. Öreg lencse volt már, de az edzőtáborozások közben nem volt időm venni egy újat. Kiesett, már nem tudtam visszarakni, semmit sem láttam, így aztán vadul mentem előre. Egyszer csak vége lett. S én győztem.

Az ágdöntőbe jutásért a súlycsoport egyik legnagyobb egyéniségét kellett legyőznie, az 1988-as játékok aranyérmesét, a brazil Aurélio Miguelt. Jól kezdődött a találkozó, aztán szomorúbban folytatódott, ám hatalmas örömmel ért véget: Kovács bokadobása három pontot ért, ezt überelte a brazil egy ötpontossal, amire azonban egy perc múlva érkezett a válasz, egy csodálatosan kivitelezett nagy ívű, hét pontot érő belső combdobás formájában...

„A leondingi viadalra csak azért utaztam el, hogy megnézzem Miguelt, s arról győződtem meg, hogy meg tudom verni. Az olimpián aztán a bírók nagyon nem voltak velem, az a combdobás például tiszta ippon volt, de a lényeg, hogy ezt is kipipáltam. Erre nagyon emlékszem, nem foglalkoztam vele, hogy legyőztem az olimpiai bajnokot, csak arra gondoltam, hogy ez megvan, gyerünk tovább."

...az esti ágdöntőben a hollandok Európa-bajnoka, Theo Meijer ellen léphetett tatamira. A Kovácsnál hét évvel idősebb, jóval tapasztaltabb versenyzőtől azonban nem ijedt meg, a harmadik percben ötpontos előnyt szerzett, amit tartani is tudott. Győzelme sporttörténeti jelentőségű, hiszen az ötkarikás történelemben nem volt még magyar cselgáncsfinalista.

„Addig nem, de aztán Hajtós Berci és Csák Józsi révén lett még kettő, ezt ne felejtsük el! Meijer volt akkor a súlycsoportban az egyik legerősebb, sokat mentem vele korábban, tudtam, hogy muszáj valahogy becsapnom. Kitaláltam egy közbetámadási módot, ezzel sikerült is meglepnem. Tudtam, hogy eldobni nem tud, ezután már csak tartanom kellett vele a lépést. A meccs után mindenki ölelgetett, de nekem csak az járt az eszemben, hogy még egy meccs hátra van..."

A döntő előtt Kovács tűnt nyugodtabbnak, látszott rajta, hogy minden idegszálával a soron következő mérkőzésre koncentrál. Raymond Stevens valamivel alacsonyabb, zömökebb, ám első pillantásra erősebb testalkatúnak tűnt. S a mérkőzésük első perce ezt is igazolta. Egy földharc után Kovács alig-alig tudott kibújni a brit veszélyes karfeszítési kísérletéből. De kibújt, s utána a mérkőzés második felében már ő volt az úr a tatamin. Az történt, amit ő akart.

Először egy öt pontot érő belső combdobással intette rendre Stevenst, majd egy perccel később ugyanezt a produkciót megismételte, ugyancsak öt pont értékűen. Az utolsó percben a magyar tábor már felállva biztatta és ünnepelte a húszéves versenyzőt, aki okos taktikával húzta, nyújtotta az időt.

Ellenfele jóformán a közelébe sem tudott kerülni, vagy amikor igen, akkor Anti kiválóan blokkolta a támadáskísérleteit. Az utolsó tíz másodpercet már hangosan számolta a magyar tábor, s amikor az a fránya mutató a nullához ért, Kovács Antal olimpiai bajnokként emelhette az ég felé a kezét.

„De jó volt ezt újra felidézni... Egyfolytában az járt az eszemben, nehogy elhatalmasodjon rajtam, hogy már biztos olimpiai érmes vagyok. Nagyon feldobott Csősz Imi előző napi sikere. Aztán az az első perc tényleg nagyon forró helyzet volt. Ma sem tudom, hogyan bújtam ki, tudtam, hogy a brit nagyon jó a földharcban, de ilyen szégyen mégsem érhetett, hogy a földön kapok ki, rúgkapáltam, izegtem-mozogtam, s valahogy kiszabadultam. Ez aztán engem nyugtatott meg.

És jött a kondi. Mert Stevens ugyan erős volt, de csak az első három percben. És már ordított bennem egy hang, Anti, ezt meg lehet verni! Félig-meddig önkívületi állapotban voltam, de az agyam a helyén volt, pontosan tudtam, hogy hová nyúlok, mit és miért csinálok. S amikor vége lett... Akkor tört rám minden, kicsit kirobbantam... Már nem volt miért elfojtanom, hiszen mind elfogytak..."

Itt kérem, futóláncban vitték a hírt egymásnak az emberek, keljetek fel, Kovács Anti az olimpiai aranyért cselgáncsozik! – magyarázza az egyik paksi. – És a huszonötezer lakosú város fele biztos, hogy a képernyőre tapadva nézte Anti fantasztikus harcát a brittel. Pedig nálunk korán fekszenek és gyorsan alszanak el az emberek... Kérem, itt előttünk, a ház parkolójában már táncolnak az emberek! Olyan ünnepséget rendezünk ennek a srácnak, amikor hazajön, amilyet még nem látott ez a város!

„Úgy vártak Pakson, mint még senkit! Fantasztikus volt, még ma is beleborzongok, tízezer ember várt éjszaka a főtéren, pedig késtünk három-négy órát. Voltak, akik a szabadságukról jöttek haza ezért, régi osztálytársakkal, gyerekkori barátokkal, ismerősökkel ünnepeltünk. Életem egyik legnagyobb napja volt..."

Kovács Antal, a húszéves paksi fiú valóban mindent alárendelt és alárendel a sportágnak. Egyetemi tanulmányait is felfüggesztette egy esztendőre a dzsúdó miatt, s amikor megkérdezték tőle, miért tette, azt válaszolta: „Nekem most az a dolgom, hogy az olimpiára készüljek, mert ott akarok lenni és ott is leszek."

„Azóta is minden olimpiára halasztottam egy évet, de szerencsére tavaly, 2001-ben megszereztem a diplomámat. A műszaki egyetemen kezdtem, ám azt a sport mellett nem lehetett rendesen csinálni, így a közgáz mellett döntöttem, könnyebben tanulható volt, nem kellett annyit rajzolni.

Ez is jelzi, hogy a sport mennyire megváltoztatta az életem: ha nem lettem volna olimpiai bajnok, most alighanem az atomerőműben dolgoznék. Valószínűleg akkor is boldog ember lennék, de ennyi fantasztikus élmény, amit a sportnak köszönhetek, nem ért volna."

– A lelátóról a feszültség legkisebb jele sem látszott rajtad. A nagymenők, Szergejev, Aurélio, ott rágták a körmüket, te meg úgy beszélgettél Béres dokival, mintha a paksi kompra várnátok a Duna partján.
– Igazából nem voltam ideges, veszítenivalójuk nekik volt. A nagy versenyekre mindig felszívom magam, de sorozatban egyelőre nem tudok egyenletesen jót produkálni. Ha mondjuk a jövő héten lenne az ob, nem biztos, hogy én nyerném...

„Remélem, nem bántom meg Béres Gyurit, ha a barátomnak nevezem. A döntő előtt belül én is nagyon feszült voltam, de egyszer csak elővette a fésűjét, belőtte a hajam, tréfálkoztunk, és ez nagyon jól oldotta a feszültségem. Másrészt jól felidegesítette az ellenfelemet, mit viháncol ez itt a döntő előtt...

Ami a sorozatokat illeti, ez így is volt, mindig jobban ment, ha egy-egy feladatra koncentráltam. Később ez megfordult, hiába voltam sokáig jó, amikor kellett volna, akkor nem ment. Talán ez került az elmúlt két évben a helyére, amikor újra érmeket tudtam szerezni a világversenyeken.

Immár elég öreg vagyok, sok sikert megértem, már nincs veszítenivalóm. Remélem, mostanra ugyanaz a húszéves srác él bennem, akit nem érdekeltek az ellenfelei. Nincsenek már nagy terveim, nem akarok konkrét célokat meghatározni. Valami jóval szeretnék búcsúzni a dzsúdótól – van még két évem az olimpiáig, ami ebbe belefér.

Néhány napja kivették a mandulám, tavaly is, idén is sokat szenvedtem miatta, de ezzel többé nem lesz gond. Annak örülnék a legjobban, ha Athénban érmet szereznék, s ehhez a tehetségem, a tudásom, az erőm és a motivációm is elegendő. Ám ha a sors úgy gondolja, hogy nekem már ennyi siker és dicsőség elég volt a sportban, azt is elfogadom..."

Bár Kovács Antal a 2004-es játékokon helyezetlen maradt (majd a következő esztendőben visszavonult a válogatottságtól), a negyedik olimpiája még egy felejthetetlen momentummal megajándékozta: az ünnepélyes megnyitón ő vihette hazánk zászlaját a felvonuló csapat élén.