A szétpofozott Inter kólával jutott tovább

Miközben az Újpesti Dózsa épp a Valenciát búcsúztatta kettős győzelemmel, egy még jelentősebb párharc színesítette a BEK 1971–1972-es kiírásának második fordulóját: az Internazionale ugyanis a Bundesligát képviselő Mönchengladbachhal került szembe.

A nyugatnémet kiscsapat már az első körben főpróbát tartott a történetünkben fontos szerepet játszó 7–1-ből, ugyanis ilyen összesítéssel lépett túl az ír Cork Hibernianson. Persze már eleve nem szabadott figyelmen kívül hagyni a fekete-fehér-zöldeket, mivel az előző két bajnokságban élen végeztek, ami azért sosem kis teljesítmény Németországban.

Korszakok küzdelme

Náluk játszott a kapus Kleff, a védelemben Vogts és Bonhof, a középpályán Wimmer és Netzer, elöl pedig Heynckes – valamennyien saját nevelésű (vagy legalábbis nagyon fiatalon igazolt) futballisták, akik utóbb mind tagjai voltak az 1972-ben Európa-, míg 1974-ben világbajnokságot nyerő NSZK-nak! Ekkor azonban még többnyire csak feltörekvő reménységnek számítottak, hiszen a mexikói vb-t közülük egyedül Vogts (és a szintén hátvéd Sieloff) járta meg.

A legendás Hennes Weisweiler mester csapatában Günter Netzer, a későbbi Real-sztár volt a zseni, jelentős alkotói szabadsággal a pályán. A szintén neves Berti Vogts és főleg a több nemzetközi sorozatban gólkirályságig jutó Jupp Heynckes pedig edzőként is sokra vitte aztán.

Előbbi 1996-ban – túlszárnyalva az előző tornán „saját kezűleg" elért ezüstöt – Eb-t nyert a Nationalelffel, utóbbi pedig annak idején két bajnokságot is a Bayernnel, amelynek élén idén megint varázsol. Hogy a Madridba szállított 1998-as BL-trófeáról már ne is beszéljünk...

Velük szemben ott álltak a milánóiak, akik közül jó páran túl voltak addigra karrierjük legnagyobb sikerein: a védelemből Burgnich és Facchetti, a középpályáról Mazzola és a náluk kisebb szerepű Bedin, a csatársorból pedig Corso már a BEK-et 1964-ben és 1965-ben is elhódító „Grande Interben" is fontos szerepet töltött be, akárcsak az 1962-es világbajnok brazil szélső, Jair.

Az imént elsőként felsorolt három olasz ezen kívül, akárcsak a klubhoz később csatlakozó Vieri kapus, hozzátette a magáét a bevezetőben említett két nagy válogatott sikerhez is, sőt az 1970-es világbajnoki együttesben a középpályás Bertini és a gólvágó Boninsegna ugyancsak ott volt. Az igazán fiatal klasszisokat csupán Bordon kapus, illetve a védő Oriali képviselte – ők majd tizenegy évvel később, Spanyolországban lettek világbajnokok, miután a döntőben megverték a németeket.

Gólok garmadája

Többek között egy 1971. őszi mérkőzésért is törlesztve... A játéknap legszenzációsabb eredménye ugyanis Gladbachban született, ahol a Borussia 7–1-re lelépte a vendégét. A telt ház, 28 ezer néző előtt rendezett meccsen Netzer, Heynckes és a dán Le Fevre is duplázott, míg Sieloff büntetőből talált be Vieri kapujába, aki nem így képzelte a visszatérését. Korábban tudniillik játékvezető bántalmazásáért három évre eltiltották, de most kegyelmet kapott...

A találkozóról azonban a jókora meglepetést okozó kiütéses eredménytől függetlenül is sejteni lehetett, hogy még sokáig napirenden lesz. Az történt, hogy a 30. percben, 2–1-es hazai vezetésnél egy fiatal szurkoló coca-colás dobozzal (esetleg kólásüveggel, vagy sörös dobozzal – a források eltérően tüntetik fel a folyadéktároló eszköz pontos mibenlétét) fejbe találta a szépítő gól gazdáját, Roberto Boninsegnát.

Az olasz labdarúgó összeesett, majd (állítólag) eszméletlen állapotban vitték le a játéktérről. A 41. percben aztán Ghit cserélték be a helyére, ám az újabb két német találatot hozó második félidő utolsó tíz percét mégis emberhátrányban töltötte az Inter, mivel Jair megsérült, Corsót pedig a 84. percben kiállították.

Mazzola, a fekete-kékek kapitánya egyébként még rögtön a dobálózás után arra kérte Dorpmans játékvezetőt, hogy vessen véget a mérkőzésnek, amire a holland azt válaszolta, hogy erre egyelőre nem lát semmilyen okot. Végig is ment a kilencven perc, amelynek végén a következőt mondta:

„Amikor Boninsegna megsérült, közöltem a csapatkapitányokkal, hogy ha még egy ilyen eset adódik, lefújom a találkozót. A jelentésemet elküldöm, a többi már nem az én dolgom." A kiállítást pedig így kommentálta: „Corso megrúgott, le kellett küldenem."

Mindenesetre általános vélemény szerint a Borussia az akkoriban már válogatott Netzer vezérletével olyan játékot produkált, amelyhez hasonlót azelőtt nem láttak német klubtól (ne feledjük, a Bayern nagy korszaka még odébb volt).

Az acélos védelméről ismert Inter – Vieri előtt Oriali, Facchetti, Bedin, Giubertoni és Burgnich próbálta lezárni a kapu felé vezető utakat – kiszolgáltatottan vergődött. A 7–1-es győzelem elméletileg a Mönchengladbach biztos továbbjutását ígérte, de már az első pillanatoktól tudni lehetett, hogy a gyakorlatban az UEFA is hozzá fog szólni a kólás esethez.

A hajigálás hatása

„Sajnálatos következményei lehetnek a nem mindennapos jelenetnek. A Borussia fenomenálisan játszott, nagy kár, ha egyetlen néző fegyelmezetlensége miatt egy ilyen kiváló együttesnek fizetnie kell" – nyilatkozta például Sir Matt Busby, a legendás manchesteri edző, ezúttal mint a kontinentális futballszövetség ellenőre.

Helmut Beyer, a házigazdák elnöke ugyanakkor még felettébb optimista volt: „Csodálatosan játszott a csapat, a híres olaszok tehetetlenek voltak. Sajnáljuk az incidenst, ez bizonyára negatívan befolyásolja majd a visszavágót. De hat gól előnyünk van, nem hiszem, hogy ezt elveszíthetjük. Nem tudom elképzelni, hogy ilyen K.O.-győzelem után megsemmisítenék az eredményt."

„Az egész csapat sokkot kapott Boninsegna összeesése után, képtelenek voltak magukhoz térni a játékosok. Szinte feltartott kezekkel nézték a nyugatnémetek akcióit. Együttesem teljesítményével nem lehetek elégedett, de ha nincs az az eset, nincs ilyen gólarány sem" – értékelt Gianni Invernizzi, a milánóiak vezetőedzője.

Az olasz lapok szintén nagy elkeseredéssel számoltak be bajnokcsapatuk „Waterloo"-járól, azonban azt is hangoztatták, hogy az Intert a nagy különbségű vereség dacára is továbbjutónak kell tekinteni, mert az UEFA a botrány miatt nem tehet mást, mint hogy 3–0-val a javukra írja a mérkőzést.

Hasonló értelemben szólalt meg Luigi Prisco, az érintett klub alelnöke is: „Nem lehet kétséges, hogy nekünk ítélik a győzelmet. Ilyen esetekben a szabályok egyértelműen rendelkeznek. Mi sohasem szerettünk a pályán kívül győzelmet aratni, de ha ilyesmi történik, a vendéglátóknak keményen meg kell fizetniük. Nem érhet bennünket meglepetés, Milánóból azonnal elküldjük a tiltakozásunkat az UEFA-hoz."

A döntés dilemmái

Így is tettek, 1971. október 21-én postázták levelüket a szövetség központjába. Kiszivárgott hírek szerint Bernben úgy vélték, hogy súlyos ítélet születik majd, hiszen a kupaküzdelmek kezdetekor figyelmeztették az érdekelt országokat: ha a pályaválasztók nem tudják biztosítani a mérkőzések sportszerű lebonyolítását, komoly büntetéssel kell számolniuk.

Az általános vélemény úgy hangzott, hogy az UEFA-nak több lehetőség áll rendelkezésére. Megsemmisítheti a meccs eredményét és 3–0-val az Inter javára igazolhatja; újrajátszást rendelhet el semleges pályán; pénzbüntetéssel és a pálya betiltásával sújthatja a Mönchengladbachot.

A milánói Corriere della Sera arról írt közben, hogy a csapat nehéz helyzetbe kerül viszont a visszavágón, ha a büntetés nem lesz megfelelő. Ebben az esetben a lap szerint számolni kellett a nézők hasonló megnyilvánulásaival (például üvegdobálással), mint amiket a német szurkolók tettek a Bökelbergstadionban.

Amíg a döntésre vártak, az igen jó formába lendült gladbachiak az olaszok 7–1-es kiütése után a hazai bajnokságban is elsöprő diadalt arattak: a hetek óta élen tanyázó Schalke látogatott hozzájuk, és szintén megkapta a maga hetesét (7–0). Mindez főleg azért volt feltűnő, mert a gelsenkircheniek védelme addig 11 fellépésen mindössze ötször kapitulált... Közben az őszt aránylag gyengén kezdő győztesek az újabb két ponttal felléptek a tabella harmadik helyére.

Végül újabb öt nappal később, 28-án Genfben megszületett az UEFA fegyelmi bizottságának ítélete: a 7–1-es találkozó eredményét törölték, és újrajátszást rendeltek el, semleges országban (továbbá a „bűnös" arénát a következő fordulóra betiltották, a német klubra 10 ezer svájci frankos pénzbírságot róttak ki, míg a másik féltől Corsót december 31-ig eltiltották a nemzetközi kupameccsektől). A BEK szervezőbizottsága pedig a megismételt odavágó helyszínéül és időpontjául Bernt és december 1-jét jelölte meg.

A Népsport így kommentálta a döntést: „A bizottság alaposan mérlegelte a lehetőségeket. Bebizonyosodott ugyanis, hogy nemcsak saját szurkoló dobálhat a pályán, s ha egy üveg vagy kő behajításáért automatikusan elvennék a két pontot, ezzel vissza lehetne élni (például idegenben, vesztésre álló mérkőzésen egy fanatikus drukker vagy egy éppen erre felbérelt ember is dobálhat).

Viszont az is képtelenség, hogy a vendégcsapat egyik legjobb játékosát bárki büntetlenül »kilőhesse«. Csak látszólag enyhe tehát a fenti ítélet. Így igazságos! A szigorúbb megoldások az egyik félnek túl nagy előnyt, a másiknak – esetleg igazságtalanul – helyrehozhatatlan hátrányt jelentettek volna.″

A folytatás feszültségei

A Gladbach vezetősége természetesen megfellebbezte a határozatot, ám ennek nem volt halasztó hatálya az eredetileg visszavágónak szánt itáliai összecsapásra. November 3-án az Inter is élt a hazai pálya előnyével, és a San Siróban 90 ezer néző előtt 4–2-re megverte riválisát. Gólszerzők: Bellugi (10.), Boninsegna (13.), Jair (57.), Ghio (90.), illetve Netzer (38.), Wittkamp (89.).

Egy héttel később aztán szerény négy és fél órás tanácskozást követően arra jutott az UEFA végrehajtó bizottsága a fellebbezés kapcsán, hogy az újabb „első" mérkőzést nem kell semleges országban megtartani, lehet az NSZK-ban is, de Mönchengladbachtól 100 kilométernél távolabb fekvő stadionban.

A német egylet egyik vezetője így értékelt: „Elértük a legtöbbet, de mégsem vagyunk elégedettek. Az UEFA a döntéssel diplomatikus lépést tett: adott is, meg nem is." Amikor pedig Berlint választották helyszínnek, az olaszok közül volt, aki azért panaszkodott, mert míg a kisebb Bökelbergen jó néhány arrafelé dolgozó olasz vendégmunkás biztatta az Intert, a hatalmas Olimpiai Stadionban nem számíthattak túl sok lelátói támogatásra.

A felek harmadik randevúját megelőző hétvégén a Gladbach volt fürgébb, és már pénteken lejátszotta a soros bajnokiját, hogy pihentebb legyen szerdán. A gárda jól mozgott, és otthon 5–2-re felülmúlta az alsóházi Oberhausent. Ezzel együtt is maradt a harmadik helyen a Schalke és a Bayern mögött (a szezon végéig majd annyi változott a dobogón, hogy a müncheniek előztek, s ők vették át a Borussia örökét a Bundesliga élén).

Az Inter két nappal később, 28-án játszotta le a városi derbijét a Milan ellen. Kilencvenezer néző előtt a piros-feketéktől Bigon és Rivera, a vetélytárstól pedig – ahonnan hiányzott a porcleválása miatt megműtött Jair – Ghio és Boninsegna talált be. Szinte már mindenki tudomásul vette a 2–2-t, amikor öt perccel a befejezés előtt Bordon, az Inter ifjú kapusa egy távoli lövést a középcsatár Bigon elé ütött, aki a ziccerből biztosan talált a hálóba.

A hírügynökségek balszerencsésnek minősítették Facchettiék vereségét, amellyel egyébként a Milan visszavágott a bő fél évvel korábbi, március eleji kudarcáért. Akkor az utóbbi alakulat volt a legesélyesebb a scudettóra, egyedül állt az élen, amikor a 20. fordulóban a nagy rivális 2–0-ra felülmúlta. Ott fordult meg a helyzet köztük, s lett végül az Inter a bajnok.

Most viszont az utóbbi – amely ezúttal csupán ötödik volt a Serie A tabelláján (és a tavasz végi záráskor is ott maradt, ahogy a Juventus, Milan duó az első két helyen) – indulhatott lehangoltan a sorsdöntő BEK-párharcára.

A védekezés varázsa

Nyugat-Berlinben is óriási érdeklődés övezte a csatát, 84 ezren gyűltek össze. A rendőrség szintén nagy erőket mozgósított az Olimpiai Stadionban és környékén, mindazonáltal az első munkájukat Invernizzitől kapták: a vendégek trénerének szállodai szobájából 600 ezer lírát, 100 francia és 50 svájci frankot loptak el...

Az első félidőben a nagy becsvággyal küzdő játékosok sűrűn kerültek a földre, s a rövid ápolások miatt a bíró csak a 49. percben jelezte a szünetet. Az Inter „betonfalat" vont a kapuja elé, egyedül Boninsegna maradt elöl.

A Gladbach még így is gólokkal elhúzhatott volna, de Bordon kiválóan védett. A 17. percben Sieloff tizenegyesét hárította, a 25.-ben pedig Netzer bombáját ütötte ki. A 37. percben meg Burgnich segítette ki, amikor Vogts szöglete után a kapu torkában Le Fevre elé pattant a labda – a védő az utolsó pillanatban rúgta el előle.

A második félidőben tovább rohamoztak a németek, ám az olaszok védelmét nem tudták áttörni. Így tehát 0–0 lett a végeredmény, vagyis az Inter 4–2-es összesítéssel bekerült a harmadik fordulóba.

Az év mérkőzése – ezt a titulust adták a találkozónak még a kezdés előtt. Valóban nagy meccs volt: az iram, a küzdelem hevessége és a színvonal sem okozott csalódást. A kemény harcnak egyénileg is megvolt az áldozata: Ludwig Müllernek a Boninsegnával történt ütközésekor eltörött a bal sípcsontja. Ezután a közönség tüntetett az olasz csatár ellen, de legalább nem dobták megint fejbe.

Az óriási szurkolótábor különben sportszerűnek bizonyult, míg a vendégek sajnálatos véletlennek mondták a balesetet. A korábbi válogatott Müller a mentőautóban megjegyezte: „Most már mindegy, csak játszhassak tovább."

Az olasz lapok többek között arra hegyezték ki a továbbjutást, hogy a két fél három találkozója (szerintük) igazolta: Mexikóban, az előző évi vb-n valós volt a squadra azzurra 4:3-as győzelme az NSZK felett. Egy gyors lapszemle:

Corriere dello Sport: „Az olasz együttes nagy akadályt vett Nyugat-Berlinben. Taktikailag kiválót nyújtott." Il Messaggero: „Bordon mindenekfelett". Az újság úgy látta, nem volt különösen magas a színvonal, ám a küzdőszellem mindkét oldalon határtalanak bizonyult. Corriere della Sera: „Az Inter játékosai tökéletesen fedeztek, már a középpályán csírájában fojtották el a Gladbach-támadásokat. Bordon teljesítménye művészi."

A nap hőse tehát a vendégvédelem, és persze a 20 éves kapus volt. Bordon vasárnap a Milan elleni rangadón gyengén játszott, s övéi vereségét részben az ő számlájára írták, szerdán viszont remekelt. Invernizzi mester ezt is kommentálta:

„Sok kritikát kaptam, hogy újra őt állítottam be, de csodálatosan védett. Jól futballozott azonban az egész csapat is, különösen a védelem, amelyben a három húszéves egymást múlta felül. Szerintem az idei BEK-nek ez a mérkőzés volt a döntője. A Gladbach nagyon jó, balszerencséje, hogy egy nála is jobb Interrel került össze."

Helmut Schön, az NSZK (a következő esztendőkben megdicsőülő) szövetségi kapitánya azt mondta: „Ha a labdarúgásban pontozás lenne, a Mönchengladbach hatalmas fölénnyel győzött volna. Szünet nélkül támadott. Úgy látszott, hogy nincs védelem, amely ezt a nyomást állni tudná. Amikor a játékvezető büntetőt ítélt, úgy véltem, az Internek befellegzett. Ki gondolt arra, hogy Sieloff nem értékesíti? Az olaszok a védekezés magasiskoláját mutatták be."

Az érvényesülés évtizede

A fordulópont a tizenegyes kihagyása volt. A szünetben Weisweiler megkérdezte, hogy miért nem Netzer rúgta? Mire a játékmester így felelt: „A nagy idegeskedésben én is kihagytam volna." Az edző véleménye: „Nehéz nyerni olyan együttes ellen, amely csak egy emberrel támad, a többi pedig védekezik. Futballistáimmal elégedett vagyok. Mindent megtettek, a szerencse azonban elpártolt tőlük. Ha most nyerünk, mienk lett volna a kupa."

Ez a hajó azonban elment – elúszott egy kólán. Az Inter az „előrehozott finálé" után idegenben lőtt góllal búcsúztatta a Standard Liege-t, majd szétlövéssel (0–0-s összesítéssel...) az Újpestet kiejtő Celticet, a végén viszont összeakadt a kor legerősebb alakulatával, a Johan Cruyff-féle címvédő Ajaxszal (0–2). A továbbiakban sokáig nem ért el újabb jelentős sikert.

Ezzel szemben a Mönchengladbach a hetvenes években további három Bundesliga-aranyat, egy hazai kupaelsőséget, illetve négy(!) UEFA-kupa-döntőt is összehozott, s az utóbbiak közül kettőt (1975, 1979) megnyert. A legrangosabb címmel azonban nem volt szerencséje: 1977-ben eljutott ugyan a legutolsó akadályig (Netzert leszámítva a már ismert ászaival, viszont Uli Stielikével, az aranylabdás dán Allan Simonsennel, a később edzőként is befutó Winnie Schäferrel és a kispadon Udo Lattekkel), csakhogy ott 3–1-re kikapott a Liverpooltól.

Hiába tűntek el az olasz nagyágyúk, hiába bekkelte ki a gárda a holland érát, majd a honfitárs Bayern szintén hármas sikerszériáját – mire igazán eljött volna az ő ideje, pont elkezdődött a hat éven át megtörhetetlen angol korszak...