Miért jó profit nélkül?

Az előző, Manchester Uniteddel foglalkozó írásban megígértem, rövidesen szó lesz arról, miért jó azoknak a kluboknak – az MU-val ellentétben – amelyek nem tudnak hosszú távon, folyamatosan jelentős nyereségre szert tenni. (Mindezt kicsit hamarabb akartam, elnézést a hallgatásért, de gondolom, ez senkinek nem okozott álmatlan éjszakákat :) Nos, az ugye a kapitalizmus elveivel alapvetően ellenkezne, hogy veszteséges vagy a befektetett tőkéhez mérten csak alacsony nyereséget termelő vállalkozást tartsanak fent a tulajdonosok, s inkább más tevékenységbe invesztálnának. Az üzleti oldal mellett vannak persze érzelmi szálak is a klubtulajdonosok motivációi között (helyenként nem is kevés), de ez nem lenne elég ahhoz, hogy egy teljes iparág épüljön rá.

Akkor vajon miért? Kicsit pontosítsunk a fenti kijelentésen, és már látható lesz a válasz. Az MU tehát az egyetlen futballklub (futballcég), amely a közvetlen működéséből hosszú távon, folyamatosan jelentős nyereségre szert. Vagyis hogyan térül meg más klubok tulajdonosainak a befektetése? Közvetetten, más cégeken keresztül. Adott tehát egy (vagy több) tulajdonos, aki(k)nek nyilván nem a futballklub az egyetlen vállalkozása (abból rendszerint nemigen élne meg), viszont az így kialakított kapcsolatok, státusz, (el)ismertség, illetve a csapat marketingereje, médiajelenléte jótékony hatással van az egyéb vállalkozásokra is, ezért összességében már megéri a biznisz. Sokszor ezt teljesen tudatosan, stratégiai alapon végzi a tulajdonos, a klub így tulajdonképpen egy marketingeszköz: kihasználhatóak a reklámfelületei, eggyé lehet olvadni az imázsával, beleilleszthető a háttérvállalkozások PR-tevékenységébe. Ha a csapat nullszaldós, akkor már ingyen volt a marketingszolgáltatás, ha kicsit veszteséges, akkor is olcsóbban jutottunk hozzá, mintha ugyanilyen értékben vásároltunk volna mondjuk reklámidőt a televízióban.

Több magyar válogatott légiós is olyan klubban játszik, amelyet egy-egy óriáscég kifejezetten ebből a célból tart fent: Dzsudzsák Balázs PSV-je a Phillips, Huszti Szabolcs Zenitje a Gazprom, míg Bodnár László Salzburgja a Red Bull tulajdonában van. Nagyon fontos, hogy ezek nem szponzorációs kapcsolatok (mint mondjuk a Chelsea és a Samsung között), azaz nemcsak egy néhány éves szerződés (meg persze a rengeteg közös munka) köti össze a céget és a klubot, hanem a csapat tokkal-vonóval az adott cég tulajdonában van. Ez a szinergiastratégia.

Számtalan példát lehetne még sorolni, hiszen éppen ez a lényeg, hogy szinte minden klubnak azért éri meg a nem vagy csak kicsit nyereséges működés, mert a tulajdonosnak máshol megtérül az a tőkeveszteség, amelyet itt elszenved. Két klubot emelnék most csak ki rövid példaként. Az első a Chelsea, amely a világ egyik legveszteségesebb sportvállalkozása, de Roman Abramovicsnak mégis megéri: ezáltal került be a megfelelő angol körökbe, a klub által vált ismert és elfogadott üzletemberré a szigetországban. A második példa pedig a nemrég Budapesten is látott Milan, amely a Silvio Berlusconi-érában kezdetben az olasz médiamágnás birodalmát, a Fininvestet segítette, majd Berlusconi politikai ambíciónak megjelenésével gyakorlatilag miniszterelnököt „csinált” belőle – nyilván kellett ehhez rengeteg minden más is, de hogy a Milan nélkül Berlusconi soha nem lett volna kormányfő, az egészen biztos.