Hungaroring újratöltve

Kezd megnyugtatóan rendeződni a Hungaroringen megsérült Felipe Massa állapota, és immár a pótlása sem kérdéses, így érdemes azzal is bővebben foglalkozni, ami azóta mindezek mellett kissé elhalványult: meghosszabbították a Formula–1-es Magyar Nagydíj szerződését 2016-ig.

Tegyük hozzá, azon a hétvégén a kiemelkedő sportesemények rendezése terén e mellett is nagy lépéseket tett Magyarország. Küldöttség járt Pekingben a 2020-as budapesti olimpiai pályázat előkészítése céljából, ezzel is demonstrálva a határozott szándékot a rendezésre (pontosabban a pályázásra). De erről majd egyszer később.

A Hungaroringről egy korábbi írásban már volt szó, akkor élénk és érdekes vita alakult ki a nagydíj támogatói és ellenzői között. A jelenlegi helyzet mindkét félnek adhat újabb érveket. Egyrészt a tárgyalások eredményeképpen 10%-ról 7.5-re csökken a jogdíj növekedési üteme – ez az ötéves szerződés időtartama alatt mintegy 11 millió dollár megtakarítást jelent a magyar félnek. Lehet azon vitatkozni, hogy ez sok-e vagy kevés: összegszerűen nyilván sok (több mint kétmilliárd forint), de ha azt vesszük, hogy az idén 20 millió, 2016-ban már csaknem 35 millió dollár a jogdíj, összesen pedig 175 milliót fizetünk az öt év alatt, akkor arányaiban már kevésbé számít ez a „nemzeti 11”. Igaz azonban, hogy Bernie Ecclestone-ból még ennyit sem könnyű kialkudni, vélhetően a Magyar Nagydíj közel negyedszázados múltjának köszönhető, hogy a mindenható tótumfaktum ilyen „engedékeny” volt.

(Álljanak itt azért a konkrét számok is:

év eredeti jogdíj módosított jogdíj
2010 22.05 millió dollár 22.05 millió dollár
2011 24.26 millió dollár 24.26 millió dollár
2012 26.68 millió dollár 26.07 millió dollár
2013 29.35 millió dollár 28.03 millió dollár
2014 32.28 millió dollár 30.13 millió dollár
2015 35.51 millió dollár 32.39 millió dollár
2016 39.06 millió dollár 34.82 millió dollár

Amikor e sorokat írom, a dollár hivatalos középárfolyama 186.15 forint, de hogy mennyi az olvasás pillanatában, az megjósolhatatlan…)

Másrészt viszont a futam miatt hazánkba látogatók számának egyértelmű csökkenése megingatni látszik azt az érvet, hogy a nagydíj rendezésének állami költségei nemzetgazdasági szinten megtérülnek. Az idén a szállodák többsége már alig érezte meg a futam hatását a foglalásokon, szinte átlagos hétvége lett belőle – ennél súlyosabb kritikát aligha kaphat a Formula–1 Magyarországon. Innentől fogva még erőteljesebben merül fel a kérdés, hogy a nagydíj által generált nemzetközi PR-érték ér-e annyit, amennyit a magyar állam évről évre a jogdíjba (és persze a rendezéssel járó egyéb költségekbe) fektet.

A gond az, hogy éppen ez a PR-érték a legkevésbé számszerűsíthető. Ha mérni akarjuk, az egyes médiumokban létrejött megjelenéseket kell felszorozni az ugyanott érvényes hirdetési tarifákkal, de ez még mindig csak azt adná meg (azt sem pontosan), hogy mennyibe került volna ugyanilyen mértékű direkt országreklámot megjelentetni. Az azonban nem derülne ki belőle, mekkora ezen megjelenések tényleges haszna, vagyis hogy hosszú távon mekkora bevétele származik belőle hazánknak. Ez gyakorlatilag felmérhetetlen. (Tegyük hozzá, ezzel a problémával szinte minden reklámozó szembesül, hiszen az egyes konkrét hirdetések hatását lemérni még egy jól körülhatárolt célcsoporton sem egyszerű, nemhogy az egész világon.)

Ne akarjuk azonban csupán direkt reklámként felfogni a dolgot! Nem abban van a lényeg, hogy másfél-két órán keresztül a világ minden táján a mogyoródi dombokat láthatják a televízióban. Maga az elv, hogy a Magyar Nagydíj szerepel a versenynaptárban, hogy része egy ilyen világsorozatnak – ez emeli hazánk presztízsét. Hasonló ez a versenyzők helyzetéhez: a Formula–1 pilótái közé bekerülni önmagában rang és kiváltság, amely csupán húsz-egynéhány autóversenyzőnek adatik meg egyszerre a világon. Ugyanígy F–1-nagydíjat is csak alig több mint egy tucat országban rendeznek, s ezek jelentős, világszerte ismert országok – ha Magyarországot velük együtt, egyenértékűként emlegetik, az jelentősen növelheti a hazánkkal szembeni bizalmat.

Ez a bizalom, presztízs egyszer majd átalakulhat nemzeti bevétellé (ha külföldön a vásárló magyar bort vesz le az áruház polcáról, ha a turista hazánkba tervezi nyaralását, ha a befektető Magyarországra irányítja tőkéjét), de mégse próbáljuk meg feltétlenül így számszerűsíteni. A külső és belső megbecsültség, azaz a külföld elismerése és saját honfitársaink önbecsülésének növekedése önmagában is érték, kívánatos cél lehet.

Ezt kell tehát valójában meghatározni a Hungaroring-befektetés megítélésekor: a célt. A presztízsnövelő imázskampány szerepét a nagydíj feltétlenül betölti, az pedig már „csak” elvi vita, hogy megér-e ez annyi pénzt, amennyit a magyar állam rákölt – tényekkel alátámasztani vagy cáfolni azonban nemigen lehet.