Eresztő futballvízfej

Nemrég a Nemzeti Sport is címlapon foglalkozott a magyar labdarúgás átstrukturálódásával: a budapesti csapatok helyett a vidékiek vettek át az uralmat. A jelenséghez kapcsolódik néhány további érdekes gondolat.

A Miért? kérdésre adott válasz egyértelmű, magyar viszonylatban erős gazdasági háttér, illetve az abból fakadó eredményesség csak olyan klubnál alakulhat ki, amelynek van megfelelő piaca, fizetőképes kereslete.

A Miért? kérdésre adott válasz egyértelmű, magyar viszonylatban erős gazdasági háttér, illetve az abból fakadó eredményesség csak olyan klubnál alakulhat ki, amelynek van megfelelő piaca, fizetőképes kereslete.

Ezt a keresletet a vidéki fellegváraknál a lokálpatriotizmus, a hagyományos fővárosi csapatoknál pedig a klub népszerűsége, vagyis – mondjuk így – márkaereje biztosítja. Ilyen márka volt a Ferencváros, az Újpest vagy a Honvéd neve, ismertsége. A magyar futball megroggyanása magával hozta a márkák meggyengülését, ezt a budapesti együttesek a saját bőrükön érzik – az ő „tudásukat” így utolérte, majd lassan lehagyta a helyi értékeket pártoló vidéki közösségek teljesítőképessége. Mivel ez utóbbi kötődés nem csak a futballból ered, hosszabb távon stabilabb kapcsolatot biztosít a klub és a szurkolók között, akkor is, ha a teljes labdarúgás vonzereje hanyatlik.

Mondhatjuk persze, hogy kellettek ehhez a tőkeerős, áldozatkész tulajdonosok, mint Debrecenben Szima Gábor vagy Győrben Tarsoly Csaba, de ők sem ostobák, nyilvánvalóan olyan helyen fektetnek be, ahol van potenciál. Az tehát, hogy ők ott bukkantak fel, ahol, a saját esetleges klubpreferenciájuktól függetlenül is pontosan jelzi, hogy hol volt érdemes elkezdeni dolgozni.

A gyengülő márkák helyébe lépő lokálpatriotizmus fontosságát tökéletesen jelzi a fővárosi klubok átpozícionálódása is. A Honvéd körül megmaradt szurkolók nagy része csak Kispestként emlegeti a csapatot, a drukkerek többsége kerületi, városrészi kötődése miatt tartott ki a csapat mellett a korábbi nehéz időkben. Ez magyarázza a Hidegkuti-stadion elnéptelenedését is: az MTK nem kötődik semelyik fővárosi kerülethez sem, ezért nem táplálkozhat a szurkolói kör még egy kisebb mértékű lokálpatriotizmusból sem. Az a zsidó közösség pedig, amely az MTK létrejötte és második világháború előtti sikerkorszakai mögött állt, mára már nem tud (és/vagy nem is akar) megfelelő hátteret, piacot biztosítani a futballklub számára.

Apró érdekesség: hasonló tendencia az amatőr labdarúgásban is megfigyelhető. Vidéken, ahol egy megyei osztályú csapat egy települést képvisel, lényegesen többen vannak a meccseken, mint Budapesten, ahol sokszor baráti társaságok vagy a régi időkből fennmaradt, de mára tartalmukat vesztő és csak nevüket őrző vállalati csapatok mérkőznek meg. Kivételt képeznek persze a peremkerületek, városrészek egyesületei (Nagytétény, Rákoscsaba, Pestszentimre stb.), ahol fellelhető még a lokálpatriotizmusból fakadó közösségi érzés. Ez persze itt nem piacot, legfeljebb erősebb buzdítást jelent a szabadidejükben futballozók számára.

Az a gyakran hangoztatott érv tehát, amely szerint Budapesten túl sok az élvonalbeli csapat, voltaképpen igaz, csak az indoklás más, mint amit emlegetni szoktak. Nem arról van szó ugyanis, hogy a főváros gazdasági ereje alapján ne tudna eltartani több együttest, hanem a magyar futball gyenge piaca nem képes fenntartani ezeket a regionális kötődés nélküli márkákat.

Az, hogy külföldön általában hány fővárosi csapat van az elitben, nem számít, ugyanis kevés helyen koncentrálódik olyan mértékben a népesség és a gazdasági erő a fővárosban, mint nálunk. Ha körülnézünk a nagy hagyományú futballal bíró országokban, csak Angliát találjuk hasonló helyzetben, ahol London lakossága meghaladja a teljes lakosság 10 százalékát (7.5 milliónyian a teljes angliai 50 millióból, de még a 60 milliós Nagy-Britanniát számítva is kilóg a főváros), és – láss csodát – öt londoni együttes is játszik a Premier League-ben, a Chelsea, az Arsenal, a Tottenham, a Fulham és a West Ham. Minden más ország esetében lényegesen dekoncentráltabb a potenciális piac, de a nagy klubok ugyanúgy a gazdaságilag fontos városokban jelennek meg, akár egy helyen több is (lásd Olaszországot vagy Spanyolországot, de a példákat lehetne sorolni a végtelenségig).

Magyarországon tehát – ha a futball hazánkban megfelelő gazdasági alapokon állna – igenis lenne keresnivalója akár öt vagy hat erős budapesti együttesnek is, hiszen ha a 200 ezres Debrecenben (illetve a több mint félmilliós Hajdú-Biharban) létezhet egy Bajnokok Ligájáig eljutni képes klub, akkor a négyszer–tízszer nagyobb fővárosban miért ne lehetne több is? A magyar labdarúgás azonban egyelőre a legkevésbé sem áll megfelelő gazdasági alapokon – ezzel nem mondtam meglepőt –, így a Ferencváros és az Újpest melletti, egykor szintén erős budapesti márkák képtelenek piacot találni. Ettől még persze ott van az NB I-ben öt fővárosi csapat, de a Vasas közelmúltbeli agóniája, illetve az MTK és a Honvéd akadémiai irányváltása egyértelműen jelzi a máshol szűkülő lehetőségeket.

Kissé sarkítva azt is mondhatjuk tehát, hogy a Budapest–vidék viszonylat labdarúgásunk erejének indikátora: minél jobban dominálnak a vidékiek a bajnokságban, annál gyengébb a magyar futball, és fordítva.

Végül is – tetszik vagy sem – a piac mindent egyenesbe hoz. Ha a magyar futball tovább gyengül, tovább csökken a budapesti csapatok száma, ha viszont megerősödik, újra átveheti a főváros a vezető szerepet.