Immár csaknem két hete, hogy az Országgyűlés elfogadta a sporttal összefüggő egyes törvények módosítását. Hogy mindez mennyire jót tesz a magyar sportnak, azt felesleges vitatni – a rendszerváltás óta talán a legnagyobb jelentőségű sporttámogatási csomagról döntött a parlament. Meglepő viszont, hogy volt olyan eleme a törvénymódosításnak, amely akár komoly vitát is kiválthatott volna, de mégsem történt így.
A törvény különleges előnyöket biztosított öt csapatsportágnak, a labdarúgásnak, a kézilabdának, a kosárlabdának, a vízilabdának és a jégkorongnak a részükre nyújtott támogatások társaságiadó-kedvezménye, valamint a sporttelepvásárlás illetékkedvezménye révén.
Miért csak ezek a sportágak kapják ezt a segítséget?a sporttal összefüggő egyes törvények módosítását. Hogy mindez mennyire jót tesz a magyar sportnak, azt felesleges vitatni – a rendszerváltás óta talán a legnagyobb jelentőségű sporttámogatási csomagról döntött a parlament. Meglepő viszont, hogy volt olyan eleme a törvénymódosításnak, amely akár komoly vitát is kiválthatott volna, de mégsem történt így.
A törvény különleges előnyöket biztosított öt csapatsportágnak, a labdarúgásnak, a kézilabdának, a kosárlabdának, a vízilabdának és a jégkorongnak a részükre nyújtott támogatások társaságiadó-kedvezménye, valamint a sporttelepvásárlás illetékkedvezménye révén.
Miért csak ezek a sportágak kapják ezt a segítséget?
Bevallom, kissé meglepett, hogy a klasszikus olimpiai sportágak, illetve a magyar sikersportágak képviselőinek részéről semmilyen hivatalos reakció nem érkezett erre a határozott különbségtételre – holott nemzetközi eredményeit tekintve csak a vízilabda és a kézilabda lenne érdemes ilyen kiemelésre. (Az persze kevésbé furcsa, hogy például a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke nem bírálta a döntést, és nem csak azért, mert ugyanezzel a módosító csomaggal a MOB megkapta a megszűnő sportközalapítványok számos feladatát, még erősebb pozíciót szerezve ezzel a hazai sportéletben.)
Egyik korábbi írásomban volt már szó arról, hogy az új kormánynak döntenie kell majd néhány alapvető prioritásról, meghatározni azt, hogy mi is a célja a hivatásos sporttal. Jelentem, ez most részben megtörtént, még ha nem is verték nagydobra.
Az új törvénynek ez a fejezete azonban teljesen egyértelmű üzenet a magyar sport számára: nem az aranyak száma a fontos, hanem az, hogy hány embert tud egy sportág aktív és passzív módon bevonni a sport hétköznapjaiba.
A kiemelt csapatsportágak egyértelműen a legalkalmasabbak arra, hogy felszívják a sportolni vágyó fiatalokat, illetve a nézőtérre (vagy legrosszabb esetbe a tv-készülékek elé) vonzzák a sportrajongókat – a sportágak játékossága, élvezetessége, egyenletes és rendszeres versenynaptára biztosítja mindezt. Ha tehát a kormánynak az a célja, hogy minél több gyerek sportoljon (ha már a heti öt testnevelésóra kikerült a csomagból…), akkor jól döntött, mint ahogy akkor is, ha a sportot szeretné a kulturális élet részévé tenni, a legnépszerűbb szórakozási formák közé emelni. Ezeket a szerepeket az olimpiák hagyományos magyar egyéni sikersportágai (kajak-kenu, öttusa, vívás stb.) – a fentiekkel ellentétes karakterisztikájuk, és nem utolsó sorban technikai igényeik miatt – nem tudják betölteni.
Tény, hogy a nemzet önbecsülését, büszkeségét nagyban a segítik az olimpiai aranyak – de csak négyévente egyszer. A csapatsportágakban azonban egy-egy aranyéremnél szakmai szempontból lényegesen kisebb nemzetközi siker is többet érhet a magyar közvélemény számára: a magyar labdarúgó-válogatott szereplése ékes bizonyítékát nyújtja ennek.
S hogy miért nem „reklamáltak” az egyéni sportágak képviselői a számukra hátrányos helyzet miatt? Nem hinném, hogy azért, mert feltétlenül egyetértenek a fenti állásfoglalással. Azt viszont belátják, hogy a jelenlegi (sport)politikai rendszerben felesleges lenne bármilyen vita, hiszen változtatni úgysem tudnak a dolgokon, a szükségtelen ágálás meg csak tovább nehezítheti a helyzetüket.
Mégis őszintén remélem, hogy a hosszú távú érdekeit szem előtt tartva a magyar sport egésze képes lesz kamatoztatni a lehetőségeket.