Paulo Sousa vs. Egervári

Előző írásomban Huszti Szabolcs és Egervári Sándor ellentétéről mondtam meg a frankót, míg a Videoton múlt heti bravúros El-győzelme (független a bajnokságban mutatott botladozástól) és az előttünk álló válogatott meccsek a szövetségi kapitány s a fehérvári szakvezető konfliktusát vetik fel újra.mondtam meg a frankót, míg a Videoton múlt heti bravúros El-győzelme (független a bajnokságban mutatott botladozástól) és az előttünk álló válogatott meccsek a szövetségi kapitány s a fehérvári szakvezető konfliktusát vetik fel újra.

Paulo Sousa megjelenésével először csak apróbb repedések bukkantak fel ezen az elméleten, hiszen nem illett ebbe a képbe Mezey doktor menesztése és a portugál szakvezető kinevezése, de az azt követő események már alapjaiban rengették meg a teóriát. Az emlegetett játékosok ugyanis időközben vagy a válogatottból kerültek ki, vagy a Videotonból – Sousa és Egervári élénk szócsatát folytatott utóbbiak kihagyásáról, s egy idő után már minden másról is, aminek a nevezetes reptéri kéz-nem-fogás lett a következménye.

Huszti Szabolcsnak sokan sok mindenben igazat adtak két éve, de az idő távlatából úgy tűnhet hát, hogy ebben a témában tévedett.

Ráadásul az erőviszonyok is teljesen felborultak: tavaly ilyenkor Egervárit a svédek legyőzése okán még az ország hőseként, Sousát meg legfeljebb csak a Videoton bajnokcsapatának szétverőjeként és szabadidejében újságírók lefejelgetésével foglalkozó dúvadként emlegette a média, mostanra azonban az aktuális nemzetközi eredmények hatására 180 fokos fordulat állt be ebben a helyzetben. (Ugyanez igaz amúgy a Huszti–Egervári afférra is, hiszen a válogatott tavalyi sikereivel erős kontrasztot mutatott Huszti kispadozása a Zenitben, míg mostani remeklése a nemzeti csapat gyenge formájára vet rossz fényt.)

A pozíciókat jól jelzi az a vaskos pletyka, mely szerint a miniszterelnök már Paulo Sousát látná szívesebben a szövetségi kapitányi székben – lehet, hogy ez hatalmas kacsa, de a közvélemény gondolkodását jól mutatja az adott kérdésben. (Mármint hogy a két szakember közül ki van jobb passzban és a közvélemény szerint ki dönt a sorsukról.) Ez egyben arra is kiváló példa, hogy a Videoton–MLSZ összeesküvés-elmélet továbbra is él a fejekben, a fentebb említett ellenérvekkel szemben is.

Akkor felteszem a fő kérdést: hogyan lehetségesek mindezek a konfliktusok, ha egyszer az MLSZ (vagyis a válogatott), illetve a Videoton mögött is ugyanazt a politikai hatalmat feltételezzük?

Két válasz lehetséges.

Az egyik az, hogy a feltételezések ellenére mégsem áll mindkettő mögött ez a politikai hatalom. (Abban nem érdemes gondolkodni, hogy a hatalom mindkettőt támogatja, de nem képes mindkettőt aktívan befolyásolni, hiszen a politikáról és a politikusokról annyit biztosan tudunk, hogy semmi nem adnak ingyen, azaz minden támogatásnak befolyásszerzés az ára.)

Garancsi István egyszer azt mondta, hogy a Videoton nem a „hatalom" csapata, csupán az a pechjük, hogy a miniszterelnök történetesen Videoton-szurkoló. Nem sok értelmét látom, hogy bármelyik állítás mellett vagy ellen elkezdjek érvelgetni, miközben vélhetően e sorok minden olvasójának megvan a tántoríthatatlan elképzelése minderről; nézzük inkább a kérdésre adható másik választ.

Ez a másik válasz ugyanis az, hogy a mögöttes politikai erő úgy tekint az MLSZ-re és a Videotonra, mint egy szülő a civódó-verekedő gyermekeire: nem akar igazságot tenni közöttük, hanem hagyja, hogy mindkettő megtanulja érvényesíteni az akaratát, így erősítve saját magát.

„Csak az első sírásig bunyózhattok" – hallottam sokszor gyerekkoromban, de szerintem az MLSZ–Videoton bunyóban már rég megvolt az első sírás. A párhuzam újra adja magát a Huszti-üggyel: ott is azt írtam, hogy a szövetségnek a magyar labdarúgás érdekeit szem előtt tartva közbe kellene lépnie a helyzet megoldása érdekében, és itt is azt gondolom, hogy az MLSZ-nek legkésőbb a kéz-nem-fogás apropóján fel kellett volna lépnie közvetítőként. A szövetségnek nemcsak a magyar futball teljhatalmú irányítójaként kell mindent előírnia (vö. „A sorsolás nem kívánságműsor"), hanem minden lehető ponton segítenie kell labdarúgásunkat. Néha éppen olyan területeken érhető el a legkönnyebben siker, ahol nem pénzre van szükség, hanem csupán egy kis empátiára és beszélgetésre.

Paulo Sousa vs. Egervári – írtam a címben, de mint látható, nem egyszerűen a két szakember ellentétéről van szó. Az ostor azonban gyakran rajtuk, a munkájukon, és főleg annak megítélésén csattan. Még ha az utóbbi időben már nem is „találják" meg egymást, az aktuális mérkőzések folyamatosan felvetik a szurkolókban az összehasonlítást.

Ha korábban nem történt meg, az MLSZ számára most itt lenne az alkalom a békítésre – és ezzel egyben a szövetség a Videoton Európa-liga-szereplésével adhatna erőt az észtek és a törökök elleni vb-selejtezőkre készülő válogatottnak. A két szakember közös asztalhoz ültetése és (szó szerinti és átvitt értelmű) kézfogása hangsúlyozhatná a magyar labdarúgás egységét.

És nem utolsósorban azt is megmutatná, hogy a magyar futball jó kezekben van, az illetékesek tudják menedzselni a problémákat.