Mátyás király Pécsen

A pécsi futballklub vezetése olyan, mint a szegény lány Mátyás király meséjében: először ki is rúgta az előző edzőt, meg nem is, most hozott is új vezetőedzőt, meg nem is, és úgy általában be is tartja az MLSZ szabályait, meg nem is.előző edzőt, meg nem is, most hozott is új vezetőedzőt, meg nem is, és úgy általában be is tartja az MLSZ szabályait, meg nem is.

Ami a legutolsót, a szabályok betartását illeti, a helyi klubvezetők egyértelműen törekednek a szabályok betűjének betartására, de csak a betűkre figyelnek, a szabályok szellemére nem.

Mondhatnánk, hogy nem nagy dolog ez, előfordul ilyen az élet sok más területén is – csak hogy éppen ez a mentalitás az, amely megágyazott a magyar labdarúgás normakövetési problémáinak, többek közt a bundának is. Az út persze nem nyílegyenes innen oda, de olyan környezetben, ahol a vezetők kiskapukat keresnek az egyenes megoldások helyett, ott vajon milyen mintát lát a játékos? Milyen következtetést von le ebből, mit tekint majd példának? És milyen tiszteletet vív ki ezzel a vezető a futballistái (edzői) előtt, mennyire ösztönzi ez őket arra, hogy ők is mindenben tisztességesen, egyenesen járjanak el a klubbal szemben?

Mindez természetesen még véletlenül sem pécsi specialitás, számtalan más klubnál láttunk már például pro-licences strómanokat és hasonló megoldásokat más esetekben – és nem is lehet azt állítani, hogy ebben csak a klubok vezetői a hibásak.

Először is: kell egy szövetség, amelyik engedi, hogy az általa felügyelt csapatok megkerüljék az általa hozott szabályokat. Az MLSZ vezetése például még soha egyetlen klubbal szemben sem lépett fel amiatt, mert kiskapuznak a pro-licences előírásokkal – érthetetlen, hogy miért. A korábbi, „rend, fegyelem, törvényesség” jelszavával létre hozott elnökségben olyan klubtulajdonosok is ültek, akik a saját klubjaikban sem tartották be ezeket a szabályokat. Ebből a szempontból kétségkívül előreléptünk a mostani grémiummal, de szükség lenne arra, hogy ezen e téren is megkövetelje a szövetség a szabálytiszteletet.

Mondhatni persze, hogy amíg a klubok mindent gondosan „lepapíroznak”, addig nehéz megfogni őket, de igenis volna az MLSZ-nek lehetősége arra, hogy ellenőrizze a tényleges munkavégzést, vagyis hogy valójában ki a vezetőedző; elég lenne csupán néhány edzést, mérkőzést, nyilatkozatot stb. alaposan megtekinteni ehhez. De ha e helyett az illetékesek csak a homokba dugják fejüket, mert szerintük nem tehetnek semmit, akkor ők is csak azt a morált erősítik, amely a magyar labdarúgás egyik legnagyobb ellensége: a szabálykerülést, a mutyizást, a gerinces viselkedés helyett a cinikus összekacsintást.

Korábban persze a kettős játékosszerződések, az arculatátviteli megállapodások időszakában a szövetség már bemutatta, hogy nem érdekli, a papírok mögött valóban törvényesen működnek-e a klubok; ráadásul akkor az APEH is partner volt ebben, mert szintén nem firtatta a klubok által nyilvánosan folytatott – nevezzük nevén – adócsalást. A ekhós adózás bevezetése lassan feloldja ezt a problémát, így legalább ebben az ügyben az új MLSZ-t megmenti a cselekvés kötelezettsége alól, de a szövetség saját előírásainak betartatása továbbra sem élvez prioritást.

Tudom, az lenne az ideális, ha klubvezetők önmaguktól akarnának megfelelni az írott és íratlan szabályoknak, de amíg ez nincs, addig az MLSZ-nek kell rendet vágnia.

Másrészt könnyebb lenne a helyzet, ha a magyar futballklubok tulajdonosai nagyobb megbecsülésnek örvendenének, ha tudnának ténylegesen anyagi és főleg erkölcsi hasznot húzni szerepvállalásukból. Akkor a jelenlegi tulajdonosok mellett-mögött lennének olyanok, aki szeretnének bekerülni ebbe a körbe, nem pedig lasszóval kellene keresni a befektetőt egy-egy értékesíteni kívánt klubhoz. Ha pedig így lenne, akkor a tulajok maguk – mint klubjaik legfőbb döntéshozói – is motiválva lennének arra, hogy minél egyenesebben, tisztábban oldják meg ügyeiket, létrejöjjön egyfajta önszabályozás, amely a gyakorlatban feleslegessé tenné a szövetségi beavatkozást az ilyen helyzetekben. Amíg azonban a tulajdonosok inkább csak szidalmakat kapnak a szurkolóktól és az edzőktől, szakemberektől a rendkívül komoly anyagi befektetéseikért cserébe, addig ők is szívesebben választják a kerülőutakat – a megítélésüknek már úgyis mindegy.

Ezzel nem akarok felmenteni senkit, de a környezet hatásaitól nyilván nem lehet szabadulni. Viszont ez is oda-vissza működő kölcsönhatás: a tulajdonosok jobb megbecsüléséhez jobb futballimázs kell, az pedig mégiscsak összefügg az ehhez hasonló apró-cseprő ügyekkel.

Nagyon sok ilyen apróságban kell még javulni a magyar futballnak ahhoz, hogy kerek legyen a teljes kép.