Real–Barca: egyforma zsoldosok?

Úgy tűnik, a semleges szurkolók, újságírók, szemlélők (már ha vannak ilyenek ebben a kérdésben) elég egysíkúan ítélik meg a két spanyol(országi) óriás szembenállását: mintha a gonosz Birodalom harcolna a nemes jedi-lovagok ellen – természetesen a Real képviseli a sötét oldalt, a Barcelona pedig a jókat.

A kép magyarázata viszonylag egyszerű, az érvelés mindig ugyanaz; tömören összefoglalva: amíg a Barca saját nevelésű labdarúgókra, a klubhűséget megtestesítő igazi katalánokra épít, addig a madridiak zsoldosokat vásárolgatnak össze szerte a világból, eurómilliókat költve a játékoskeretre.

(Emellett persze sokan kötik még José Darth Vader Mourinho megjelenéséhez ezt a képet: részben pozitív szempontból, mert ő emelte fel a Realt a Barcelona szintjére, vagy legalábbis annak közelébe, de sokkal inkább negatív szempontból, mert az ő viselkedése, attitűdje tüzelte fel az egekig az amúgy is meglévő ellentétet. Mindettől még a fenti érvelés megmaradt, csak legfeljebb kiegészült a főgonosz szerepével.)

Ez a kép azonban némi árnyalásra szorul – messze nincs ugyanis akkor különbség a két egyesület között ezen a téren, mint gondolnánk.

A Barca világviszonylatban is kiemelkedő utánpótlásképzése természetesen minden elismerést megérdemel, de mégsem lehet ilyen egysíkúan szembeállítani a két egyesületet.

Először is, a Barcelona sem volt mindig így tele saját nevelésű játékosokkal, elég csak fellapozni a Pep Guardiola korszaka előtti évadok jegyzőkönyveit. Nem is olyan régen, a honfitársait favorizáló Louis van Gaal edzősége alatt még egy falfirka is hirdette a Camp Nounál a szurkolói óhajt: Kevesebb tulipánt, több katalánt! De még a 2006-ban Bajnokok Ligáját nyerő csapatban is csupán két saját nevelés, Victor Valdés és Carles Puyol volt stabil kezdő.

Szubjektív vélemény kérdése, hogy most egy erőteljes paradigmaváltást látunk a Barcelona játékospolitikájában, vagy csupán egy olyan kivételes generációt, amely képes évekig uralni a világ futballját klub és válogatott szinten egyaránt, s az ő letűnésükkel a katalán klubnál is minden visszaáll majd a régi kerékvágásba.

Mi most tegyük fel, hogy az elsőről van szó – így is van még mit csiszolni a képen.

Egy új labdarúgó igazolásakor sok esetben nem a másik klubnak átutalt transzferdíj a legnagyobb költség, hanem a futballistának a szerződés teljes időtartama alatt kifizetendő bérösszeg. Még akkor is igaz lehet ez, ha a transzfer normál piaci körülmények között jött létre, de a Bosman-szabály és a gazdasági válságok után még inkább felerősödött ez a jelenség, az átigazolási összegek helyett még inkább a fizetések felé terelve a játékosokkal összefüggő kiadásokat.

Márpedig azt tudjuk, hogy a sportvilág két legnagyobb bérfizetője a Barcelona és a Real (ebben a sorrendben!), megelőzve nemcsak a többi futballklubot, hanem más csapatsportágak egyesületeit is – a Sportingintelligence legutóbbi kimutatása szerint mindkét egyesület átlagosan félmillió euró körüli összeget utal játékosai bankszámlájára.

A két klub tehát lényegében ugyanannyit költ a labdarúgóira – sőt, a Barcelona ezek szerint még többet is.

Vagyis hiába szerepelnek az egyik csapatban saját nevelések, a másikban pedig „zsoldosok”, mindkettőnek ugyanarra van szüksége, hogy megtartsa a legjobbjait: kiemelkedő fizetésre.

Ha a Barcelona nem tudná így megfizetni a La Masia egykori növendékeit, akkor ők nem hosszabbítanák meg sorban a szerződésüket, hanem szétszóródnának a szélrózsa minden irányában – Roman Abramovics vagy Manszúr sejk tárt karokkal várná őket.

Nehogy azt higgyük, hogy ez fantazmagória: ez a történet egyszer már lejátszódott, méghozzá abban a klubban, amelyhez Johan Cruyff ugyanannyira kötődik, mint a Barcelonához.

Az Ajax történelmében 1995 szimbolikus évszám: ekkor nyert Bajnokok Ligáját a Van Gaal-féle csikócsapat és ekkor született meg a Bosman-szabály. Ez utóbbi lett az utánpótlás-neveléséről híres holland egyesület veszte, mert hiába termel ki évről évre klasszis labdarúgókat, a gazdagabb külföldi klubok mindig elhalásszák őket. Szerencsés esetben legalább fizetnek értük, de lejárt szerződésnél erre nincs mód, az Ajax pedig nem tudja állni a bérversenyt, így képtelen megtartani a tehetségeit. 1996-ban még döntőzött a BL-győztes garnitúra, azóta viszont a csoportkört is ritkán élik túl az amszterdamiak. (A BL fináléjába pedig azóta – a 2004-es „csodaévet” leszámítva – csak a „négy nagy”, azaz Anglia, Spanyolország, Olaszország és Németország tudott csapatot delegálni.)

A zárójeles megjegyzésből már az is kitalálható, mi menti meg az Ajax sorsától a Barcelonát: a négy nagy futballhatalom akkora piaccal rendelkezik, amellyel bevételek tekintetében egyetlen más ország sem tud versenyezni, mellettük még Hollandia is eltörpül (nem véletlen, hogy a Deloitte nemrég megjelent friss bevételi toplistáján is az első 10-ban minden gárda a négy nagy országot képviseli). Márpedig a labdarúgóklubok bevételeinek legnagyobb része a játékosok fizetéseire megy el, a fentiek miatt pedig az Ajax nem tud annyi bevételt megtermelni, amelyből eleget tudna fizetni a kineveltjeinek, hogy Amszterdamban maradjanak. A Barcelona viszont a spanyol piacon él, így képes előteremteni a játékosai megtartásához szükséges forrásokat.

Arról nem is beszélve, hogy a spanyol előírások lehetővé teszik, hogy a Barca a Reallal karöltve – egyfajta hispanikumként – ne gazdasági társasági, hanem egyesületi formában működjön; mindkettő berendezkedése különleges „állami”, vagy akár kommunista modellt követ, az ún. l'art pour la'rt stratégia elvei szerint. A más társasági forma miatt más gazdasági szabályok alá esnek, nem is törekszenek profitra, és esetleges veszteségeiket is könnyebben tudják menedzselni, például hitelből. (A pénzügyi fair play némi kihívás elé állítja így mindkettőt, de ez egy másik történet.)

Amik tehát elsőre olyan különbözőnek látszanak, azok közelebbről megvizsgálva nagyon is hasonlítanak.