A magyar futball kezdete és vége

Különös, különös nyár-éjszaka volt – legalábbis ennyinek tűnt az idei magyar kupanyár, amelyről most próbáljunk meg valami okosat mondani, miután elszámoltunk néhány millióig.Különös, különös nyár-éjszaka volt – legalábbis ennyinek tűnt az idei magyar kupanyár, amelyről most próbáljunk meg valami okosat mondani, miután elszámoltunk néhány millióig.

(„Igazi napsütéses nyarunk volt – mondta a grönlandi halász –, július 11-én délután kettőtől egészen négyig eltartott.”)

Ígérem, nem fogom újrahasznosítani azokat a kifejezéseket (szégyen, gyalázat, lórúgás stb.), amelyekkel a média képviselőin kívül az MLSZ, az érintett klubtulajdonosok vagy éppen a kezüket a közélet ütőerén tartó politikusok jellemezték a történteket.

Ha jobban belegondolok, kicsit még meglepő is, hogy mindenki így meglepődött: az UEFA aktuális, az elmúlt öt év eredményeit pontozó rangsorában Izrael, Norvégia és Szerbia is előttünk áll (még ha nem is sokkal), és úgy általában is magasabbra értékelik mindegyiket a nemzetközi futballban, bár mi hajlamosak vagyunk legyinteni a klubcsapataikra, annak ellenére is, hogy a Bajnokok Ligája és az Európa-liga főtábláján is gyakrabban találkozni velük, mint velünk. A Videotont persze ez a szempont sem mentheti fel – és úgy általában semmi sem –, de innen nézve a 4/5-ös arány, vagyis hogy öt párharcból négyszer a papírforma érvényesült, nem tekinthető különösebben kirívónak. A kérdés tulajdonképpen csak az, hogy miért találkozunk már júniusban ennyire erős (mármint nekünk túl erős) csapatokkal.

Ezt a csatát nem most vesztettük el, hanem az elmúlt években.

Akkor, amikor a koefficiensünket sikerült ennyire ledolgoznunk. (Az egyes kluboknak külön-külön és az magyar átlagot tekintve is.) Hogy pontosan mit is ér a jelenlegi helyezésünk, arra itt csupán egyetlen összehasonlítást teszek: a mögöttünk álló országok közül csak Kazahsztánban élnek többen, mint Magyarországon, és Azerbajdzsán lakossága van még közel hozzánk, a többiek azonban a felét sem érik el a miénknek; de a közvetlenül előttünk álló 16 országból is csupán háromnak van több polgára, mint nekünk. Ez azért elég élesen jelzi, hogy valami nem stimmel (ha nem tudnánk magunktól is).

Félreértés ne essék, még véletlenül sem szeretném ezzel felmenteni a kudarc alól a júliusban pályára lépő magyar klubok futballistáit és edzőiket, az ő teljesítményük mindenképpen... (itt most jöhetne egy olyan jelző, amilyenről megígértem, hogy nem fogom használni, ezért csak annyit írok, hogy) ...csalódás, és nem is csak az eredmények, hanem a mutatott játék és hozzáállás miatt is. Meg amiatt, hogy a kiesés közben a Győr, a Debrecen és a Honvéd összesen egyetlen pontot tudott összekaparni, tehát ha már a továbbjutás elmaradt, a koefficiensen sem tudtak javítani. (A Honvéd persze legalább nyert egy kört, az UEFA-együtthatóba pedig hál’istennek nem számít bele az ellenfél kapusának és védőinek segítőkészsége.) De még egyszer hangsúlyozandó, hogy a Videoton kivételével mindegyik bukás papírforma volt, a korábbi eredményeink hozadéka.

A magyar futball tehát a saját sorsának foglya, a tegnapi kudarcaink határozzák meg a mai bukásainkat is.

Ez egyben a ma felelősségét is jelzi a holnap felé: bár a mostani csatát valóban az elmúlt években veszítettük el, de most is veszítünk csatát, az elkövetkezendő évek csatáit – hiszen az idei botladozások a jövőbeni együtthatóinkat és így kupasorsolásunkat teszik tönkre.

Ez egy öngerjesztő folyamat, a lejtőn robogó szekeret kellene valahogy megállítani.

A magyar labdarúgásnak saját magának kell kihúznia magát a vízből a hajánál fogva, és átjutni a túlsó partra – borzasztó nehéz feladat, nagyon erős hitet és kitartást követel a szereplőktől és tőlünk, szurkolóktól is.

Bravúrokra vannak ítélve a magyar csapatok: csak akkor sikerül előrelépnünk, ha minden egyes kupaidényben fel tudjuk borítani a papírformát – na nem úgy persze, ahogy a Videoton tette az idén, hanem úgy, ahogy ugyanez a csapat tette tavaly. Nincs más út, felfelé kell megmásznunk ezt a lejtőt, minél gyorsabb tempóban.

Kell ehhez a szurkolók és a közvélemény támogatása is, aminek persze nem segít, hogy éppen a kupabúcsúval egyidőben rajtol az új bajnokság, azaz a magyar futball új kezdete egyből a véggel indul.

Azért írom viszont ennek a támogatásnak a szükségességét, mert a hazai labdarúgás amúgy minden lehetséges támogatást megkap kormányzati és egyéb szinteken, így óriási a kockázat: a megmaradt hitelének morzsáit is felélheti a magyar futball, ha nem tud élni ezekkel a lehetőségekkel, és nemzetközi szinten nemhogy nem erősödik, hanem tovább gyengül. A sportág összefonódása az állami irányítással már most hatalmas támadási felület mindkét fél, vagyis a labdarúgás és a politika számára is, ezért egyszerűen muszáj teljesíteni – de paradox módon abba viszont jobb, ha bele sem gondolnak a játékosok, edzők és futballvezetők, hogy mi lesz, ha a kudarcok hatására egyszer esetleg a politika is elfordul tőlük.

Rendkívüli a tét, rendkívüli munka és eredmények kellenek hozzá.

„Te kéne legyél, aki a túlpartra átvisz;
Én kéne legyek, aki tűzön-vízen át hisz...”