Egervári vs. Egervári

„Ha nem jutunk ki a 2014-es világbajnokságra, akkor rosszul végeztük a munkánkat" – mondta Egervári Sándor szövetségi kapitány a beiktatásakor, lásd például itt és itt.itt és itt.

A vb-n nagy valószínűséggel nem leszünk ott, de hogy a szakvezető és stábja jól vagy rosszul végzi-e a munkáját, azt az MLSZ vezetősége nyilván majd eldönti (az az MLSZ-vezetés, amelyik 2013-ra az NB I-be 5000-es átlagnézőszámot, a nemzetközi kupák főtáblájára pedig legalább 1 magyar klubcsapatot vizionált, bár az első adatot később 4000-re csökkentették).

Futballszakmai értékelést nem fogok adni, már csak azért sem, mert van rá esély, hogy a kapitány és segítői még mindig jobban értenek a futballhoz, mint én, még akkor is, ha a szurkoló fejében erről néha más is megfogalmazódik.

Ahol viszont egyértelműen komoly hiányosság állapítható meg, az a mérkőzéseket követő kommunikáció.

A felelősség kérdése.

Nincs abban semmi meglepő, hogy egy futballedző megpróbálja elhárítani magától a felelősséget egy-egy vereség után, hallottunk már itt többek közt magas fűről, fellocsolt pályáról és a játékvezető fekete nadrágjáról is, és azt is dekódoljuk, hogy a „súlyos egyéni hiba" ebben a szövegösszefüggésben általában azt jelenti, hogy „én mindent jól csináltam, de a játékosaim bénák".

Az azonban mégis furcsa, amikor Egervári Sándor többszörösen is magát menti, és – a pedagógia és a közösség fontosságának mindennapi hangsúlyozása ellenére – éppen a játékosaira tolja át a felelősséget. Csak két példa: az egy évvel ezelőtti magyar–holland meccsen Elek Ákos, most pedig Guzmics Richárd adott gólpasszt az ellenfélnek, ők lettek kipécézve, miközben Elek számára már idegen poszton, hosszú mérkőzéshiányt követően játszott a nemzeti együttesben, Guzmics pedig csupán egy félidőnyi válogatott tétmeccsel a lábában találta magát a csapat egyik kulcsposztján. Valaki mindezek ismeretében beállította őket a csapatba, amiért a felelősséget vállalni kell, nem lehet egyszerűen a játékost hibáztatni a hibázásáért. (De a csapat összeállításának felelőssége természetesen akkor is él, ha egyébként a futballisták tökéletes döntésnek tűnnek.)

Az eredmények és a mutatott játék mellett ez a kommunikáció is alapjaiban határozza meg a szurkolók hozzáállását, a kapitány és a teljes válogatott legitimitását, elfogadottságát („szerethetőségét"). Mindez talán eltörpül a csapat bukaresti „játékához" képest, de a kommunikáció az, amire a legkönnyebb felkészülni, amivel a legegyszerűbb eszközökkel is megőrizhető a pozitív imázs – és amivel, valljuk be, a vereség is könnyebben elfogadottá tehető. (Tegyük hozzá, hogy a kapitány mai nyilatkozata e téren már sokkal átgondoltabb, vállalhatóbb.)

Ugyanakkor óvakodnék most azonnal pálcát törni a szövetségi kapitány felett, mint ahogy sok helyen már az utódját találgatják.

Egyrészt a románok elleni vereség kalkulálható volt.

Bár a FIFA világranglistáján hajszállal előttük vagyunk (voltunk), elég csak azt összevetni, hogy hány román klubcsapat szerepel évről évre a nemzetközi kupák főtábláján, hány román idegenlégiós játszik a mieinknél nívósabb bajnokságokban és csapatokban, vagy hogy éppen milyen stadionban játszottuk a pénteki mérkőzést, a tavalyi Európa-liga-döntő színhelyén. Ezek után mit is vártunk?! A fogadóirodáknál egységesen 1.80 körül volt a románok és 4.50 körül a mieink szorzója, ez is híven tükrözi, hogyan értékel minket a nemzetközi futballvilág. (Tudom, a vereség mikéntje ebben az esetben sokkal letaglózóbb, mint a vereség puszta ténye – éppen ezért hangsúlyoztam én is a kommunikáció szerepét, mint az eredményen túli tényezőt.)

Másrészt van értelme a kapitánycserének?

Egervári Sándor már így is közelít egy fél évszázados rekordhoz: ha a maradék három meccsen még a kispadon marad (engem meglepne, ha nem így lenne), akkor Baróti Lajos 1966-os (!!!) búcsúja óta ő lenne az első olyan kapitány, aki két egymást követő teljes selejtezősorozatot tölt a nemzeti együttes élén! Az azóta eltelt lassan 50 évben ugyanis rendszerint ciklusról ciklusra váltogattunk, már az is ritkaságszámba ment, ha egyáltalán elkezdhetett valaki két egymást követő ciklust – Mészöly Kálmánnak (1982–84) és Bicskei Bertalannak (2000–02) ez még megadatott, de a második sorozatot már nem fejezhették be. Az biztos, hogy a sűrű helycserék nem szültek eredményességet, felesleges tehát kapkodni. (Olyan statisztikába meg ne is menjünk bele, hogy például a németeknek eddig összesen 11 szövetségi kapitányuk volt, nekünk meg csak 1992 óta volt ugyanennyi.)

Ráadásul van még cél a válogatott előtt, hiszen, bár a vb elúszott, a csoport harmadik helyét muszáj megszerezni, mert az azzal járó koefficiens reális(abb) esélyt biztosít a kijutásra a következő, 24 csapatos Európa-bajnokság selejtezőin.

Ami persze biztos: változtatni kell. A magyar futball érdekében remélem, hogy Egervári Sándor képes a változásra és a változtatásra.

És bármi történjék is: Hajrá, magyarok!