Rezsicsökkentés a magyar futballban

A futballklubok legnagyobb kiadási tétele minden esetben a játékosok fizetése, jellemzően ötven százalék feletti részaránnyal – nem véletlen, hogy itt alkalmaznak elsősorban „újratervezést”, ha a költségvetéssel bajba kerülnek.

A futballrezsi csökkentésének kárvallottjai tehát a játékosok lesznek, akár megérdemelték, akár nem – és örülhetnek, ha ez csak a jövőbeni fizetésük csökkentésére vonatkozik, és a még folyóban lévő pénzüket megkapják.

Pécsen és Zalaegerszegen immár egyértelmű a csődközeli helyzet, Kecskemétről és Pápáról is gondokról hallani, de persze egy ilyen listát bármelyik évben össze lehetne állítani tetszőleges számú magyar futballklubbal. És persze nem csak magyarral, mert nehogy azt higgyük, hogy a veszteséges üzemmód csak a mi csapataink privilégiuma – lásd legutóbb a Racing Santander játékosainak kétségkívül eredeti sztrájkmeccsét. (Bár nem szeretek a külföldi labdarúgásra mutogatni, hogy ott mit és mennyivel csinálnak jobban, ez egyértelműen elegánsabb üzenet, mint hasmenésre hivatkozva az öltözőbe rohanni vagy az edzésen a tréner felé az üres zsebünket mutogatni munka helyett. Nem állítom, hogy a spanyoloké a legjobb megoldás, de kétségtelen tény, hogy emelt fővel, szurkolóik tapsa közepette hagyták el utána a pályát.)

Az alapképlet tehát mindenhol ugyanaz: bevételek – kiadások = eredmény. Ha az utóbbi negatív és a tulajdonos nem tudja a saját pénzéből fedezni a hiányt, akkor baj van. Eddig ez triviális persze, de a történet lényege éppen az, hogy a futballklubok túlnyomó többségére országtól és a sportág helyi minőségétől függetlenül mindenhol jellemző, hogy többet költenek a bevételeiknél, azaz veszteségesek.

A miértre nagyon egyszerű a válasz: ahogy fent írtam, egy labdarúgóklub legfőbb költségtétele az iparág legszűkösebb és legfontosabb erőforrásának, a játékosoknak a fenntartása, azaz bérezése. Ez pedig olyan versenybe hajszolja a csapatokat, amelyből nincs kiút, a megtermelt bevételek gyakorlatilag „átfolynak” a klubokon a játékosok zsebébe. Emiatt iparági szinten képtelenség azt elérni, hogy a csapatok többségének rendszeresen több maradjon a kasszájában szezon végére, mint amennyivel indult.

Az tehát, hogy egy nálunk fejlettebb futballpiac lényegesen nagyobb jövedelmet tud kínálni a külföldi csapatoknak, nem jelenti feltétlenül azt is, hogy ott a tulajdonosok végeredményben jobban járnak, mivel a kiadási oldal ugyanúgy magasabb, ami jobb játékosokat, jobb infrastrukturális körülményeket stb. jelent.

Jó-jó, de mi lesz a bajba került magyar futballcsapatokkal?!?

Szeretnék most valami biztatót mondani a pécsi (zalaegerszegi stb.) futballbarátoknak, de nem tudok. Profi futballt komoly tulajdonos nélkül fenntartani nem lehet – nem csak Magyarországon nem, de itt aztán főleg nem. Azt azonban senki nem gondolhatja komolyan, hogy sorban állnak majd a gazdag vállalkozók, akik úgy gondolják, érdemes lenne százmilliókat fizetni egy százmilliós tartozást felhalmozó futballcégért.

Még véletlenül sem szeretném a politikusainkat sajnáltatni, de a magyar futballal tényleg nincsen könnyű dolguk: ha bajba kerül egy csapat, akkor mindenki tőlük várja a megváltást. Mondhatjuk persze, hogy erről elsősorban saját maguk, a labdarúgást látványosan támogató élharcosaik tehetnek, de isten igazából már 2010 előtt is mindig az önkormányzatokban bíztak legjobban az illetékesek.

„Majd a város segít!” – reménykedik mindenki ma is, a helyi önkormányzatok pedig eldönthetik, hogy a választások előtt nem sokkal mennyit tudnak és mernek áldozni a település futballcsapatának megmentéséért.

Pécsen például a volt(?) tulajdonos elvárná, hogy a városatyák ne csak fenntartsák a profi klubot, a futballisták béreivel és minden nyűgével együtt, hanem még jó pénzért ki is vásárolják az ő tulajdonrészét – nem hiszem, hogy ez valóban önkormányzati feladat lenne, sőt. Már az is éppen eléggé abszurd, hogy például Szombathelyen még mindig az önkormányzat a profi futballklub többségi tulajdonosa, vagy hogy Kaposváron is hasonló jogkört gyakorol, de nem mernék megesküdni rá, hogy ez a kör nem fog bővülni még az idei bajnokság vége előtt... (És mielőtt még valaki feltétlenül csak a mostani kormánypártokra vonatkoztatná az elhangzottakat: Szombathelyen már akkor is önkormányzati tulajdonban volt a Haladás Kft., amikor még baloldali vezetése volt a városnak, mint ahogy Miskolcon is a jelenlegi ellenzék irányítása alatt tulajdonolta a város a DVTK-t, amely végül magánkézbe kerülhetett.)

Utánpótlás-nevelés, szabadidősport, infrastruktúra – e területeken lehet létjogosultsága az önkormányzatok szerepvállalásának, de profi játékosok béreinek finanszírozásában minimum megkérdőjelezhető a közpénzek felhasználása. Valós tulajdonosok kellenek, valós tőkével – ha viszont nem találunk elegendő potenciális tulajdonost és potenciális tőkét a 16 magyar NB I-es profiklub fenntartásához, akkor egyértelmű, hogy a rendszerrel van a baj.

Elmondtam már százszor, elmondom százegyedszer is: kevesebb csapat kell az NB I-be!

Az lenne a leghatékonyabb csökkentés.