NB I: Kevesebb csapat kell!

Évek óta szajkózom, hogy kevesebb csapat kell az élvonalbeli labdarúgó-bajnokságba, mert a magyar piac nem tudja megfelelő színvonalon fenntartani a 16 csapatos NB I-et (a korábbi írásokat lásd itt, itt és itt).Évek óta szajkózom, hogy kevesebb csapat kell az élvonalbeli labdarúgó-bajnokságba, mert a magyar piac nem tudja megfelelő színvonalon fenntartani a 16 csapatos NB I-et (a korábbi írásokat lásd itt, itt és itt).

Most végre az MLSZ elnöke is elgondolkodott ugyanezen. Feltételezem, nem azért, mert rendszeres olvasója a blogomnak (ha így lenne, további ötleteket is találna bőven; és ez esetben tőle is elnézést kérek, amiért az utóbbi időben nem volt alkalmam írni) – mindenesetre a létszámcsökkentés szükségességének felismeréséhez elegendő volt látni azt, hogy szinte minden évben ellehetetlenül egy vagy több csapat az első osztályú bajnokság végére.

A hazai szövetség eddigi működésétől amúgy nem állna távol egy ilyen változtatás. Egyrészt alaposan lefaragtak a másodosztályból a két csoport összevonásával (aminek már nagyon ideje volt, mert szakmailag és gazdaságilag is értékelhetetlen volt a 32 csapatos NB II), másrészt ha van MLSZ-vezetőség, amelynek bőven van hatalma és tekintélye egy ilyen „szanálás” végrehajtásához, akkor az a mostani.

Talán éppen azért is ódzkodott eddig a témától a szövetség, mert már eddig is túl sok érdeket sértett a teljes központosítással, a megyei szövetségek felszámolásával és a profi csapatok MLSZ-képviseletének megnyirbálásával. A hazai labdarúgás erőpontjainak további kiiktatását jelentené az NB I létszámának csökkentése, hiszen számtalan futballban dolgozó, abban és/vagy abból élő vezető, tulajdonos, szakember és – nem utolsósorban – játékos kerülne ezzel körön kívülre. Ezt a végső húzást kerülte eddig a szövetség, de az Eger tragikomédiája végképp nyilvánvalóvá tette, hogy erős, a szezon első meccsétől az utolsóig kihívást jelentő bajnokságot csakis kisebb létszámmal, koncentráltabb erőforrásokkal lehet megvalósítani.

Ha végigpillantunk mondjuk csak a 2000-es évek élvonalbeli bajnokságain, azonnal megállapítható, hogy mikor voltak a legkiélezettebbek a véghajrák: amikor kevesebb csapat volt az NB I-ben. (Csak egyetlen gyors adat: 2001 és 2004 között, 12 csapatos első osztállyal 1,75 pont volt a szezon végén az arany- és az ezüstérmes közötti átlagos különbség a tabellán. Azóta, 2005 és 2012 között ugyanez 16 csapatos élvonallal 5,25 pontra nőtt, előtte pedig 1997 és 2000 között 18 csapattal 12,5 pont volt ez az átlag!) Nem mellesleg kevesebb csapatnál a mérkőzésszám is könnyebben növelhető rájátszással – ennek szükségességéről is volt már szó korábban itt –, és így a mennyiség mellett a minőség is fokozható, hiszen az élcsoportban és a kiesés elkerüléséért is újabb rangadókat vívnának.

Az sem véletlen, hogy amikor legutóbb erre az útra lépett a magyar futball, az előző Fidesz-kormány idején, az sem MLSZ-találmány volt, hanem a Sportminisztérium szakértői által felvázolt rendszer – ez volt az első (és igazából utolsó) alkalom, hogy egy magyar kabinet elismert sportgazdasági szakembereket helyezett valós kormányzati döntési (de legalábbis befolyásolási) pozícióba.

Azt talán felsorolni is szükségtelen, miért kevés az erőforrás a 16 csapatos NB I-hez. Nincs elég minőségi játékos (ezért kell külföldről hozott szedett-vedett légiósokkal feltölteni a kereteket), nincs elég potenciális tőkeerős tulajdonos (ezért szaladunk bele időről időre egy klubcsődbe), nincs elég minőségi infrastruktúra (erre talán nem is kell példát hoznom), de ami a legfontosabb, mindennek az alapja: nincs elegendő fizetőképes kereslet, azaz nincs elég szurkoló, aki hajlandó és képes pénzt áldozni a magyar futballra.

Ez utóbbi tényező persze az, amely a legnehezebben koncentrálható, hiszen amíg játékost-vállalkozót-szponzort még többé-kevésbé tudunk mozgatni egyik klubtól a másikig (vagyis egy kisebb létszám mellett a kiesők „testéből” táplálkozhatnak a bennmaradtak), addig a szurkoló azért általában csapatfüggő.

Ne feledjük azonban, hogy Magyarország aktív és passzív futballdrukkereinek nagy része valamelyik országos márka, vagyis az egyik fővárosi nagycsapat valódi vagy látens szurkolója, szimpatizánsa; szemben a vidéki csapatokkal, amelyek tábora regionálisan lényegesen kötöttebb. A magyar labdarúgás színvonalának emelkedése azonban „felébreszthetné” a most még alvó szurkolókat, azaz egy-egy lokális csapat kikerülése a reflektorfényből utat nyithatna az országos lefedettségű kluboknak.

Az is rengetegszer elhangzott már, hogy a hozzánk hasonló méretű országok közül többek között Ausztria, Svájc vagy éppen Skócia is megelégszik 10-12 csapattal, holott mind gazdasági erejük, mind jelenlegi futballszakmai erejük egyértelműen felülmúlja a miénket – talán nem véletlenül. Vannak természetesen ellenpéldák is bőven, de ha látunk olyan embert is, aki leugrik a háztetőről, és olyat is, aki lesétál a lépcsőn, akkor inkább az utóbbi mintát célszerű követni.

Az NB II-ben végrehajtott szűkítésnek ráadásul az adná meg a valódi értelmét, ha az NB I leépítésével a másodosztály is tovább erősödhetne. Jelenlegi formájában kár volt száműzni az élvonalbeli klubok tartalékcsapatait az NB II-ből: az első osztálynak már régóta nem a második vonal felnőttcsapatai, hanem az NB I utánpótláscsapatai jelentik a legfőbb játékosforrást, vagyis a tartalékcsapatok magas színvonalú versenyeztetése fontosabb lenne a másodosztályú kiscsapatok játékának megvédésénél. Kivéve persze, ha egy élvonalbeli létszámcsökkentéssel sikerül olyan erősségűvé tenni az NB II-t, amely valódi hátországa, támasza, játékosbázisa tud lenni az NB I-nek.

Most tessék hát elkezdeni átírni a 2014–15-ös versenykiírást. Ja, és csak szólok: ha a szűkítés miatt osztályozó kell a jövő évi bajnokság végén, akkor az ne ütközzön a brazíliai világbajnokság időpontjával. A szövetségi kapitány az NB I-ből is szívesen válogatna.