Szuperliga: a himalájai jeti

Merthogy a szuperliga, vagyis az a bajnokság, amelyben a kontinens topligáinak topcsapatai egyesül(né)nek, pontosan olyan, mint a himalájai jeti: sokan beszélnek róla, sokakat ijesztegetnek vele, de még soha senki nem látta és nem is fogja.

Így van, tessék nyugodtan elmenteni ezeket a sorokat: soha nem lesz európai szuperliga.

És nem azért, mert Aleksander Čeferin, az UEFA elnöke azt mondta, hogy amíg ő az elnök, ez nem valósulhat meg – ez nagyjából annyi ér, mintha a nepáli hatóságok ígérnék meg, hogy amíg ők vigyáznak a rendre, addig egyetlen jeti sem fog megtámadni egyetlen hegymászót sem.

Ennél sokkal prózaibb oka van a szuperliga nem-létezésének: egyszerűen egyetlen érintettnek sem érdeke. Az lehet persze, hogy a klubok néha felhasználják ezt a kártyát a nemzeti szövetségek és az UEFA zsarolására, de ez valójában csak blöff.

Sem a nemzeti bajnokságokat, sem a Bajnokok Ligáját nem érné meg feladni a topcsapatoknak a szuperligáért, a kettőt együtt meg főleg nem. (Az UEFA és a nemzeti szövetségek összefonódása miatt egyértelmű, hogy ha az egyikben nem vesznek részt, akkor a másikban sem indulhatnak.)

Először is, az egyes sorozatok önmaguk is önálló brandek, saját márkaértékük kiemelkedik a sport világából, legyen szó akár a Premier League-ről, akár a La Ligáról, akár magáról a csúcstermékről, a Bajnokok Ligájáról. Több évtizedes, néhol évszázados múltjuk reprodukálhatatlan, ez nagyon sokat nyom a latban a márkaértéküknél. Nyilván rendkívül értékes lehet egy olyan sorozat is, amely a kontinens legjobb csapatait egyesíti, de nélkülözné ezt a márkaértéket.

Hiába nyert például Rafa Benítezzel Bajnokok Ligáját a Liverpool, a szurkolók az angol bajnoki címre vágytak, és a klub is azt hajszolta (azóta eddig hiába), mint ahogy Carlo Ancelottit is elküldték a BL-siker ellenére a Realtól, mert a hazai porondon nem tudott diadalmaskodni. Tehát nemcsak az tesz fontossá egy sorozatot, hogy milyen klubok küzdenek benne egymással, hanem az adott sorozat múltja, márkaértéke, amely a nemzeti bajnokságoknál igen mélyen beágyazott a sportági kultúrába.

Ne felejtsük, a futball sokkal konzervatívabb, mint bármely más sportág. Kosárlabdában a klubok meg tudták csinálni maguknak az Euroligát, de ott nincs is olyan ereje a klubok hagyományainak és identitásának, mint a labdarúgásban. Gondoljunk csak azokra a futballcsapatokra, amelyek megváltoztatták (vagy csak meg akarták változtatni) székhelyüket, címerüket, színeiket vagy a nevüket: milyen szurkolói felháborodás fogadta és fogadja minden esetben ezeket a lépéseket, külföldön és ideahaza is. A futball sokkal erősebb identitásképző erő, mint bármi más, és ez nemcsak az amerikai major ligákkal összevetve képez komoly ellentétet, ahol a franchise-okat tisztán üzleti szempontból tologatják a térképen, hanem más csapatsportágak európai klubjaihoz képest is.

Ez a hagyománytisztelet nagyobb ragaszkodást szül a jelenlegi versenysorozatokhoz is: a szurkoló elsősorban a hazai bajnokságban és a BL-ben akarja látni a csapatát, nem máshol. Ráadásul a csapatokat és a márkaértéküket nem lehet kirángatni abból a kontextusból, amelyben jelenleg működnek: például a Bayern München identitásának része az, hogy ők a Bayern, Németország legsikeresebb és legnépszerűbb csapata, az egész szezont ezzel az imázzsal játsszák végig. A szuperligában ez elveszne, hiszen ott szinte csak egy csapat lennének a sok közül, nem lenne semmi, ami ilyen rangot biztosítana nekik, márpedig ez a szurkolói érdeklődésre is negatívan hathatna – a Bayern-drukkerek eddig egy kiemelkedő csapat mellett voltak, amely hirtelen átlagossá válna. És amikor idegenben játszanak, akkor az nem az év meccse lenne minden hazai csapat számára, mint most, hanem ugyanúgy csak egy a sok közül, tehát az ellenfelek szurkolóinak érdeklődése is más lenne. Ugyanezt persze végig lehet játszani a szuperliga összes potenciális klubjával, akik a saját nemzeti bajnokságukból kiemelkednek, de a szuperligában már más lenne a helyzetük.

Talán furcsa mindezt éppen egy közgazdásztól hallani, hiszen e hasábokon általában a gazdasági alapokon bevezetett vagy tervezett újítások mellett szoktam érvelni, szemben az ilyeneket a „régen minden mennyivel jobb volt” szofisztikált érvrendszerével mereven elutasító publicisztikákkal. (Lásd például akár aNemzetek Ligájáról, akár azEurópa-liga 2-ről szóló írásaimat, és sok mást.)

Csakhogy most éppen a gazdasági érvek bicsaklanak meg, mert a szuperliga nem tudna több bevételt nyújtani, mint a jelenlegi, a nemzeti bajnokságokra és az UEFA-sorozatokra épülő versenyrendszer. Ha ugyanis a szurkolókat kevésbé érdekelné, akkor a bevételek is csökkennének, hiszen végső soron minden bevétel a szurkolói érdeklődésre épít, televíziós jogdíjak és a szponzoráció is.

Lehetne persze gründolni olyan globális televíziós üzleteket, amelyek minden eddigi mértéket meghaladnak, de hiányozna mellőlük a hazai bevétel volumene.

A globális bevételnövekedés (legyen tv-jogdíj, merchandising vagy bármi) ugyanis csak akkor fenntartható, ha megvan hozzá a lokális háttér, mert ez adja a klubok brandjének fő értékeit, megkülönböztető jegyeit.

Őszintén bevallom, engem a legkevésbé sem zavar, ha az üzlet érdekében áthágják a futball (és bármely sportág) tradícióit, és a szuperliga esetében sem zavarna: a klubok immár óriási összegeket megmozgató gazdasági vállalkozások, amelyek részéről az a racionális, ha a nagyobb bevétel irányába tesznek lépéseket. Jelen esetben azonban a szuperliga nem a nagyobb bevételt jelenti, így megvalósítása nem lenne ésszerű.

Csak aztán egy éjjel nehogy bekopogtasson az ablakomon egy jeti...