„Napi hét-nyolc órát edzettünk, azt kérdezgették, erre miért van szükség”

– Nagy és nehéz döntést hozott, amikor feladott mindent, és Kínából Magyarországra költözött – egy pillanatig sem hezitált?
– Nem volt előzmények nélküli a döntés, hiszen a Liu testvéreket már 2006-ban megismertem – válaszolta Csang Csing, a rövid pályás gyorskorcsolya-válogatott vezetőedzője, akit mindenki csak Linának szólít. – Akkor az édesapjuk felvette a kapcsolatot a kínai szövetséggel, mert szerette volna, hogy a fiai jó alapokat kapjanak, és tudta, hogy a short track egyik hazája Kínában van. A kínai szövetség engem ajánlott, azt mondták, nálam jó kezekben lesz a két fiú. Először egy évet és három hónapot dolgoztunk együtt, és rohamosan fejlődtek. Aztán viszont visszajöttek Budapestre, de tartottuk a kapcsolatot, sőt minden évben három hónapot velem voltak Kínában.

– De hogy jött ebből az, hogy ön jön hozzánk?
– A magyar szövetség edzőt keresett, és engem hívtak, látták, hogy Shaolinék fejlődnek, és gondolom, ők is jókat mondtak rólam. Így ideköltöztem. Otthagytam Kínában mindent: a lányomat, az édesanyámat, mindent…

– Rettenetesen kemény lehetett.
– Az volt. Az első hónapokban nagyon egyedül éreztem magam. Csak a jégpályán és a lakásomban tartózkodtam, nem voltak barátaim.

– Hogyan jutott túl ezen az időszakon? Hogyan alakult az élete a nehéz hónapok után?
– Az edzések után és előtt angol filmeket néztem a tévében, hogy minél jobban fejlődjön a nyelvtudásom, hiszen tudtam, ha lesz egy közös nyelv, amelyen beszélgethetünk, nekem is sokkal könnyebb lesz az életem. Amikor eljutottam odáig, hogy már jól beszéltem az angolt, a helyzetem valóban könnyebb lett, onnantól legalább a kommunikáció nem jelentett problémát.

– Mi jelentett gondot?
– Ázsiai vagyok, a mi mentalitásunk teljesen más, mint az európai embereké – az első két évben azt éreztem, hiába próbálkozom, senki sem érti meg, mit is akarok. Hét-nyolc órát edzettünk naponta, mindenki csak annyit kérdezgetett, erre miért van szükség. Állandóan panaszkodtak a versenyzők, hogy kemény a jég, de arra is, ha puha volt… Próbáltam velük megértetni, hogy ez sosem jó kifogás, hiszen egy versenyen mindenki számára ugyanazok a feltételek és körülmények, úgyhogy inkább dolgozzunk. Meg kellett érteniük, hogy a többiek is ennyit dolgoznak, hogy másként nem érünk célba, de jó ideig nehéz volt elfogadtatnom velük az elképzeléseimet. És aztán egyszer csak megtört a jég – az áttörést 2015 hozta meg, azóta pedig évről évre mindannyian képesek a fejlődésre, ezt az eredmények is mutatják.

– Az volt az első év, amikor a férfiváltó egyáltalán kijutott a világbajnokságra.
– Pontosan. Akárcsak az olimpiákon, a világbajnokságokon is csak a legjobb nyolc csapat indulhat, és ez 2015-ben sikerült nekik. Sőt, rögtön ezüstérmet szereztek a fiúk. A következő évben negyedikek lettek, tavaly pedig harmadikok, vagyis úgy vágtunk neki az olimpiának, hogy az elmúlt három évben nemcsak hogy ott voltak a vébén, hanem minden alkalommal bejutottak a döntőbe.

Lina csak egy fél pohár borral ünnepelte az olimpiai bajnoki címet

– Csak nem azt akarja mondani, hogy az olimpia előtt arra gondolt, majd Pjongcsangban jön az első hely?
– Azért élt az álmaimban egy ilyen kép… De ez egy összetett sportág, az olimpiai arany kapcsán mindössze azt szeretném megerősíteni, hogy az elsőséget nem a szerencsének köszönhetjük. Hihetetlenül keményen dolgoztunk, technikailag rengeteget fejlődtünk, a csapatot körbevevő stábnak köszönhetően minden téren előreléptünk.

– Ha az elsőségről álmodott, szinte biztos, hogy ennek szellemében küldte jégre a fiúkat is.
– Négy tanácsot adtam nekik, négy pontban vázoltam fel nekik a finálét. Először is azt kértem Ádótól (Liu Shaoang), hogy a rajt után rögtön álljon az élre, és amíg csak lehet, ezt a pozíciót őrizzük is meg. A következő az volt, hogy figyelmeztettem őket, valószínűleg Viktornál és Csabinál (Knoch Viktor, Burján Csaba) próbálnak majd megelőzni minket, de megijednünk nem szabad, ha így történik, csak követni kell az ellenfeleket – hiba nélkül, és semmi veszélyeset nem szabad csinálni. Aztán megbeszéltük, hogy a végén Ádó egy fél körrel hamarabb leváltja Csabit, ez a húzásunk tökéletesen bejött, hiszen Ádó ekkor előzte meg a kínai fiút. Végül pedig azt mondtam Shaolinnak: ha a legvégén a kanadai Girard lesz előtted, csak a pályáját fogja védeni, de nem olyan jó és gyors, mint te – képes vagy megelőzni!

– Tökéletesen vizionálta, mi fog történni a pályán…
– Büszke vagyok a fiúkra, hiszen tökéletesen megoldották a feladatukat, hiba nélkül korcsolyáztak, mindent megcsináltak, amit kértem tőlük. Egyetlenegyszer ijedtem meg kicsit, amikor a dél-koreaiak kicsúsztak, akkor azt láttam Shaolinon, hogy nagyon menne előre, de még nem tud. Magyarul kiabáltam be neki, hogy „Nyugi”!, azt meg már kínaiul tettem hozzá, hogy van még húsz körünk. Jó döntés volt ez is, hiszen kellett az energia és az erő az utolsó három körre. Annyira büszke vagyok rájuk – meg fáradt is, néha úgy érzem, eldőlök. A döntő után nemigen tudtam még rendesen aludni: a boldogság, az izgatottság, a diadal, az öröm, ez a felfokozott állapot nem hagyott…