Nem mindig tükörsima a műkorcsolyapálya jege

Az első téli játékokat 1924-ben rendezték meg, a műkorcsolya azonban már a nyári játékokon helyet követelt magának, 1908-ban négy, 1920-ban három aranyat is kiosztottak. A jégtánc csak nyolc évvel az 1968-as bemutatója után vált állandó számmá, addig férfi és női egyéniben, valamint párosban avattak győztest (illetve 1908-ban, egyetlen alkalommal szerepelt a különleges figurák elnevezésű verseny is a férfiaknál).

Az első korszak egyik kiemelkedő személyiségének a svéd Ulrich Salchow számított, aki Londonban olimpiai bajnok lett, emellett tíz világ- és kilenc Európa-bajnoki aranyat is szerzett. A nevét a mai napig emlegetik, hiszen 1909-ben ő vezette be azt az ugrást, amelynek névadója lett: a versenyző az ugró mozdulatot a korcsolya belső éléről indítja el, de a másik lábán lévő korcsolya külső élére érkezik.

Érdekes átmenetet képviselt a nyári és téli játékok között a háromszoros világbajnok Ludowika Jakobsson, Walter Jakobsson finn páros: 1920-ban, Antwerpenben elsők lettek, négy évvel később, Chamonix-ban, az első téli játékokon a második helyen zártak.

Magyar nevű osztrák bajnok

Chamonix-ban a magyar küldöttséget három számban négy férfi sportoló képviselte, a legjobban Németh Ferenc szerepelt, aki az 50 km-es sífutásban a 20. helyen végzett. Az aranyérmesek között mégis találhatunk egy „gyanús” nevet: Herma Szabó még az Osztrák–Magyar Monarchiában született, de sikereit már Ausztriának érte el.

Az 1902. február 22-én Bécsben született sportoló a korszak egyik legnagyobb sztárja volt, összesen hét világbajnoki címet szerzett, előbb Plank-Szabó, majd Jaross-Szabó néven (férje, Jaross Pál 1924 és 1926 között háromszoros magyar bajnok műkorcsolyázó volt) – ebből ötöt egyéniben (1922, 1923, 1924, 1925, 1926), kettőt párosban (Ludwig Wrede oldalán, 1925, 1927).

Ő volt az első és sokáig az egyetlen nő, aki nem hosszú szoknyában versenyzett, inkább megalkotta a rövid korcsolyázóruhát. Pályafutása csúcsán járt, amikor az 1927-es oslói vb-n csupán a második helyet szerezte meg Sonja Henie mögött. Egy olyan versenyen, amelyen az öt pontozó közül három norvég volt, akik természetesen honfitársukat látták jobbnak. Szabó azonnal befejezte a pályafutását és soha többet nem lépett jégre.

Henie, az opportunista milliomos

Visszavonulásával párhuzamosan egy új sztár született: Sonja Henie lett minden idők egyik legsikeresebb műkorcsolyázója. Az 1912. április 8-án született sportoló édesapja, a kerékpár-világbajnok Wilhelm Henie mindent elkövetett, hogy lányából is kiváló versenyzőt neveljen. 11 évesen már ott volt a chamonix-i olimpián, 14 esztendősen lett világbajnok a már említett oslói pontozással, összesen tíz vb-aranyat nyert.

1928-ban St. Moritzban, majd 1932-ben, Lake Placidben és 1936-ban Garmisch-Partenkirchenben sem talált legyőzőre, 1998-ig ő volt a legfiatalabb téli olimpiai aranyérmes (akkor Tara Lipinski vette át a helyét).

Sikerei ellenére ellentmondásos személyiségnek tartották: az 1936-os olimpia előtt egy berlini versenyen lelkesen, náci karlendítéssel köszöntötte Adolf Hitlert, amiért a norvég sajtó támadást intézett ellene. A garmischi olimpiai aranyérem után mégis elfogadta Hitler berchtesgadeni meghívását.

„Nem hiszem, hogy Sonja Henie bármilyen szinten is politizált volna. Esetleg opportunista volt. Nem hiszem, hogy törődött volna azzal, hogy kicsoda Hitler, csak azt nézte, micsoda erővel rendelkezik, és mit tehetne hozzá a karrierjéhez” – nyilatkozta róla később a kétszeres olimpiai bajnok Dick Button.

1936-ban vonult vissza, váltott, és a színészet felé fordult: a 20th Century Fox stúdiónál jelentős gázsit harcolt ki magának, és miközben 13 filmben is játszott, mozikarrierjével párhuzamosan elindította a jégrevüjét, amellyel bejárta az Egyesült Államokat. Háromszor ment férjhez, Dan Topping és Winthrop Gardner után végül a norvég hajógyáros, Niels Onstad mellett kötött ki, együtt alapították meg a Henie-Onstad Művészeti Központot. 1969. október 12-én a Párizs–Oslo repülőjáraton leukémiában hunyt el, a vagyonát akkor 47 millió dollárra becsülték.

Harding vs. Kerrigan

A sportágat a botrányok sem kerülték el, a legemlékezetesebb eset Tonya Hardingé volt, aki az 1994-es téli olimpia előtt ki akarta iktatni legnagyobb vetélytársát, Nancy Kerrigant. Azt a mai napig tagadja, hogy előzetesen tudott volna a brutális tervről, de tény: a férje felbérelte Shane Stant, aki 1994. január 6-án, egy detroiti jégpályán megtámadta az edzést éppen befejező Kerrigant, és viperával óriási ütést mért az egyik combjára.

Az áldozatnak óriási szerencséje volt, mert nem szenvedett súlyos sérülést, igaz, az olimpiai válogatónak számító amerikai bajnokságon nem indulhatott el. A szövetség végül úgy döntött, hogy a bajnokságot megnyerő Harding mellett Kerrigant nevezi a játékokra, ahol az aranyérmet az ukrán tini, Okszana Bajul szerezte meg, Kerrigan a második, Harding a nyolcadik lett.

Lillehammer után a bíróság a vádalkut kötő Hardingot három év felfüggesztett börtönre, ötszáz óra közmunkára és százezer dollár pénzbüntetésre ítélte. A sportági szövetség pedig elvette a bajnoki aranyérmét, és örökre eltiltották a műkorcsolyázástól.