Rp. gyorskorcsolya: Liu Shaolin Sándor érzi a terhet

– Sokan már-már összegeztek tavaly, a montreali világbajnokság végén, mégpedig úgy, hogy „Megszakadt a sorozat, érem nélkül zár egy világversenyt a magyar rövid pályás gyorskorcsolya-válogatott” – aztán jött Liu Shaolin Sándor, és megnyerte a szuperdöntőt, ezzel elvitte az összetett vébéezüstöt.
– Még saját magamat is megleptem azzal az eredménnyel! A szuperdöntő előtt hetedik voltam összetettben, és azt megelőzően a háromezer méteres futások során az ötödiknél előrébb sosem végeztem. Az edzőim kiszámolták: meg kell nyernem a finálét, hogy a dobogón végezzek.

CSAK NE KÉSSEN, VAGY NE LEGYEN ÉHES

– Az összetett vébéezüst nagy durranás volt, hiszen soha korábban nem ért el ilyen eredményt magyar short trackes – de nem volt csalódott, hogy a három táv egyikén sem ért oda a dobogóra?
– Dehogynem. Pedig nagyon jó formában voltam, és ezer méteren nyerhettem volna, csak nem hittem el, hogy meglehet a győzelem. Tavaly valahogy minden más volt. Mentálisan jó adottságokkal rendelkezem, a legnehezebb szituációkat is képes vagyok lazán kezelni. Mondtam már korábban, hogy néha úgy kell hergelnem magam egy-egy futam előtt – a vébéfelkészülés részeként sorozatokat nézek a szállodai szobában –, tényleg nincs bennem semmiféle drukk. A hétköznapokban sem jellemző rám az idegeskedés, csak az tud felidegesíteni, ha kések valahonnan. És van még egy másik eset is, amikor nagyon morcos tudok lenni…

– Micsoda?
– Ha éhes vagyok.

– A drezdai világkupaversenyen megsérült az öccse, Shaoang, így azt a viadalt, majd a torinóit is a testvére nélkül teljesítette. Ezúttal már a vébéfelkészülést is úgy csinálta végig, hogy tudta, a legnagyobb támasza nem lesz ott. Hogy viselte lelkileg?
– Nem jól. Nagyon megnyugtat, ha Ádó ott van velem, mellettem, ráadásul ha mondjuk három dél-koreai van a jégen, és mellettük mi ketten, azért van keresnivalónk. De egyedül…?

– Arra számít, hogy Dél-Korea tarol a világbajnokságon?
– Eddig is nagyon jók voltak, most is azok, szerintem be is gyűjtenek néhány érmet.

CSAK AZ OLIMPIA UTÁN RÉSZEGÜLT MEG

– Ha már az érmeknél tartunk: ugyan tavaly megijedtünk, hogy a montreali vébén megszakad a sorozat, de azóta sem történt meg. Érzi a terhet?
– Már hogy nekem kellene szereznem érmet Szófiában? Érzem, nem is kicsit. Azt is, hogy nagyon fel kell kötnöm a gatyát ahhoz, hogy ezt elérjem. Jósolni a sportágunkban nemigen lehet, de lassan el kellene érnem arra szintre, hogy úgy álljak oda a futamokhoz, hogy a dobogón fogok végezni.

– Nem úgy áll oda?!
A short track, az short track, elég sok tényezőn múlik, hogy az ember odaérjen a mezőny elejére. Ráadásul meg kell küzdenem azzal a teherrel is, hogy amikor egy sportoló elér egy magas szintre, egyre nehezebb megemészteni, ha valami nem úgy történik, ahogyan eltervezte – ha mondjuk nem úgy fut le egy futamot, ahogyan kellene, vagy ha éppen megveri egy fiatalabb versenyző.

– Mondja ezt a 23 éves Liu Shaolin Sándor…
– Tudom, hogy nem vagyok öreg, ráadásul újra tele vagyok motivációval – például azzal, hogy a világbajnokság után végre jut egy kis idő a pihenésre.

– Nehéz idény van önök mögött, hiszen az olimpiai arany után először nehéz volt újrakezdeni, majd nem volt könnyű kezelni az újabb és újabb sikereket, nem is beszélve a pályán kívül elért díjakról és elismerésekről.
– Szerencsére nem részegített meg egyik sem, ha mondhatom így, „részegséget” csak az olimpia utáni hetekben éreztem. Az újabb sikereket és elismeréseket inkább már felhasználom ahhoz, hogy továbbra is jöjjenek az eredmények. Vagyis ezek nem visszahúznak, sokkal inkább lendítenek rajtam.

– De hová még feljebb? Mentálisan és fizikailag is a topon van.
– Fizikailag még van hová fejlődnöm, a futamok végén észrevehető, hogy jobban besavasodom, mint például a dél-koreaiak. A világbajnokságon minden bizonnyal kipróbálok egy új pengét is: az edzéseken már használtam, nagyon tetszik, kicsit magasabb, kicsit puhább, mint az előző volt, kíváncsi vagyok, hogyan muzsikálunk majd együtt.

A NEGYEDDÖNTŐIG MEGY EGYEDÜL IS

– Van babonája, rituáléja egy-egy verseny előtt?
– A szemöldököm végigsimítása, a kacsintás és az előremutatás mellett nem nagyon. Nem szoktam elvonulni, nem válok szótlanná, de az igaz, hogy a negyeddöntőig rendszerint Linának is azt szoktam mondani, ne adjon semmiféle taktikai utasítást, hiszen képes vagyok megoldani magamtól is.

– Utána már jól jön az edzői tanács?
– Akkor is leginkább csak a megerősítést szolgálja, hiszen nagyjából egyformán gondolkozunk. Lina mindig arra tanított minket, hogy tanuljunk meg egyedül versenyezni, mert fel kell készülnünk arra is, ha ő már nem lesz ott a palánk mellett. Szerencsére erről most szó sincs, jó, hogy ő áll ott a futamok alatt a pálya mellett.