Liu Shaoang: A bátyám távolról adott erőt

– Emlékszik még arra a januári pillanatra, amikor értesítették, hogy pozitív lett a koronavírustesztje?
– Nem is nagyon szeretnék visszagondolni rá – válaszolta Liu Shaoang, aki a fertőzés miatt csak később utazhatott a társai után a pekingi olimpiára, ezek után tért onnan haza egy arannyal és két bronzzal. – De nem adhattam fel, mégiscsak a tigris éve kezdődött el, én pedig a tigris évében születtem.

– Ez ilyen fontos?
– Dehogy, csak vicceltem, viszont az ilyen apróságok is tudnak azért erőt adni. Nekem meg szükségem volt az erőre. Amikor jött az a hívás… Amikor belém hasított, hogy nem utazhatok a csapattal az olimpiára, amikor tudatosult bennem, hogy akár nagyobb gond is lehet – mentálisan nagyon össze kellett szednem magam ahhoz, hogy ne zuhanjak még mélyebbre. Aztán volt még egy zuhanásom az idényben, mert nem volt könnyű azt sem feldolgozni, hogy három héttel elhalasztották a világbajnokságot, így még három héten keresztül koncentrálnom kellett, és kitartani, mert a vébén mindenképpen indulni szerettem volna. Még akkor is, ha előbb az derült ki, hogy a bátyám, Shaolin kihagyja a versenyt, majd az, hogy az edzőm, Lina koronavírusos.

ISMÉT BEBIZONYOSODOTT, HOGY NAGYSZERŰ CSAPATUNK VAN

– Montrealban azt nyilatkozta, egyedül van, hiszen sem a testvére, semaz edzője nincs ön mellett. Azért nyugtasson meg, hogy az egyedüllétet nem úgy kell értenünk, hogy magára maradt…
– Jaj, dehogyis! Pusztán annyit takart ez a mondat, hogy a hozzám legközelebb álló két ember hiányzott mellőlem, ám megint bebizonyosodott, hogy fantasztikus csapatunk van – ha nem így lenne, nem értünk volna el ilyen eredményeket. Sem Montrealban, sem korábban. Mindenki, aki ott volt ezen a világbajnokságon, fogta a kezem, tartotta bennem a lelket. Ennek is köszönhető, hogy jöttek az újabb sikerek. Pedig…

– Pedig?
– A felállás az volt, hogy a dél-koreai edzőnk, Dzse Szu Csun adta az utasításokat a futamok során a palánk mellől, viszont vele azt beszéltem meg az ezerötszázas táv elődöntője előtt, hogy ha nem sikerül odaérnem a továbbjutást érő helyekre, akkor korcsolyázzak úgy, hogy ne jussak be a B-döntőbe sem. Sokszor elmondtam már, hogy ez az a táv, amelyet a legkevésbé szeretek, az idény utolsó versenye volt ez a vébé, nem mondhatom, hogy tele voltam erővel és energiával.

– Ha nem érezte magában az erőt, hogyan volt képes az ötödik helyről az elsőre feljönni, és nem a társak hibájának köszönhetően, hanem azért, mert lazán megelőzött mindenkit?
– Nem vagyok olyan ember, aki elengedi a dolgokat azelőtt, mielőtt nem tett volna értük. Azt tudtuk, hogy mindenki fáradt, hogy mindenkinek nehéz és hosszú szezonja volt. Nem mondanám én sem, hogy életem formájában versenyeztem Montrealban. Dzse Szu Csunnal arról is beszéltünk, hogy a fáradtság, a túlterheltség látszik is a technikámon, mert bizony összeesett erre az utolsó versenyre, emellett én sem koncentráltam úgy, ahogyan szoktam.

– Ezek után úgy nyitott, hogy megnyerte az ezerötszázat… Amikor nem sokkal később ehhez hozzátette az ötszáz méter aranyérmét is, úgy feküdt le, hogy másnap megvédheti az összetett világbajnoki címét is.
– Egyáltalán nem. És vasárnap sem jött az az érzés, amely tavaly Dordrechtben a vébén, vagy februárban Pekingben az olimpián hatalmába kerített. Ezúttal nem úgy keltem fel, hogy én itt megint összetett világbajnok leszek.

– Az lett. Négy egyéni arannyal zárta a világbajnokságot, de persze ezúttal is akadnak tamáskodók, akik azt szajkózzák, hogy több nagy klasszis hiányzott Montrealból – nekik mit üzen?
– Valóban többen hiányoztak Montrealból, mert nem vállalták az indulást, vagy mert nem indulhattak a vébén, de olyan versenyző is akadt, akit a pozitív koronavírustesztje akadályozott meg a jégre lépésben. Ám a világbajnoki cím ugyanúgy világbajnoki cím, az eredmény ugyanúgy eredmény, és aki látta a korcsolyázásomat, nemigen tud belém kötni.

– Kívülről nem is látszott, hogy szét­esett kissé a technikája, ahogy az imént említette.
– Kifejezetten jól éreztem magam a jé­gen, jólesett a versenyzés, ám ezt a világbajnokságot nem „technikából” oldottam meg, hanem a sok-sok év során gyűjtött tapasztalataim segítségével. Például úgy, hogy végig higgadt maradtam, semmi­féle hülyeségbe nem mentem bele.

ÚGY ÉREZTE, A TÁRSAK LEGYŐZHETETLENNEK HISZIK

– Nagyon elfáradt?
– Rettenetesen… És a végére mentálisan is.

– De megérte, hiszen újfent történelmet írt, ráadásul többször is: ön az első magyar rövid pályás gyorskorcsolyázó, aki ezerötszáz méteren világbajnoki aranyérmet szerzett, az első, aki megvédte címét, az első, aki egy napon belül nyert két aranyat – a sikerek mellett fontos önnek ez is?
– Persze, hogy az, emellett egyfajta kötelesség is, hiszen: ha nem mi írjuk a történelmet, akkor ki?!

– Azért a kiutazás előtti edzés után nem feltétlenül beszélt aranyérmekről.
– Mert elhessegettem az ábrándokat, mert nem jó, ha úgy állsz oda a rajtvonalhoz, hogy te vagy a bajnok – csak az hoz eredményt, ha úgy indulsz neki a versenynek, hogy bizonyítani akarsz. Újra és újra. Egyébként a kiutazáskor tényleg nem gondolkoztam érmekben, de aztán azt láttam az ellenfeleimen, hogy nagyon akarják a sikert. Gondoltam, akkor akarom én is.

– Úgy játszott a mezőnnyel minden egyes futása során, mint macska
az egérrel. Érezte, hogy a többiek tartanak öntől, hogy legyőzhetetlennek gondolják?
– Valami hasonló érzés hasított belém a jégen – és már szombaton, az első döntős napon is. Aztán ez vasárnapra fokozódott.

– A honi rövid pályás gyorskorcsolyázás legeredményesebb versenyzője, ám
a sikereivel már jócskán beírta a nevét a magyar sport történelemkönyvébe is. Hogyan, mivel motiválja majd magát a jövőben?
– Például azzal, hogy van még egy cím, amelyik hiányzik a gyűjteményemből, hiszen a férfiváltóval még nem nyertünk világbajnokságot. Meg aztán az, hogy újra sporttörténelmi sikereket értünk el, egyáltalán nem jelenti azt, hogy itt a vége – mindig van feljebb! Lehet duplázni, triplázni például. Szeretem, szeretjük a short tracket, ez a munkánk, itt van dolgunk, ebben vagyunk jók.

– Remélhetőleg a bátyjával karöltve folytatja jövőre a sikersorozatot. Shaolinnal tartotta a kapcsolatota világbajnokság idején?
– Persze. Folyamatosan írtunk egymásnak, távolról is képes volt erőt adni nekem.

– És Linával?
– Vele is – az első nap például tőlem kérdezte meg, hol követheti a világbajnokságot az interneten. De nem szakmáztunk, szerintem érezte, látta, hogy ezúttal nem kell belenyúlnia a történésekbe. És nem csak azért tudom, hogy büszke rám, mert meg is írta…

– Montrealból haza sem jön, hiszen a tengerentúlon tölti a szabadságát. Ám mielőtt „elengedném” az első állomáshelyére, New Yorkba, összegezze ezt az évét!
– Lehetett volna jobb is…

– Ezt komolyan mondja?
– Igen, és elsősorban az olimpiára gondolok. De ami történt, megtörtént, kár rágódni rajta. Összességében persze nincs hiányérzetem.

MINDHÁROM EDZŐJÉT CSALÁDTAGKÉNT TISZTELI

– Újabb olimpiai ciklust zártunk le: miben változott leginkább négy év alatt, mennyivel másabb ez a mostani Liu Shaoang, mint volt a Pjongcsang utáni?
– Nem érzem azt, hogy olyan sokat változtam volna. Persze, tapasztaltabb versenyzővé váltam, ezt például abból is érzem, hogy egyre több az olyan futam, amelyikre már nem kapok edzői utasítást. Ez nem jelenti azt, hogy előtte nem beszéljük meg a taktikát, nem mondják el az edzőim, mire számíthatok, de egyre többször rám bízzák, hogyan oldom meg a feladatot. Tudják, hogy bízhatnak bennem.

– Három edző vezeti a válogatottat, hogyan jellemezné a mestereit?
– Lina anyukám helyett az anyukám volt mindig is, de Bánhidi Ákos és Dzse Szu Csun is olyan nekem, mint egy családtag – nem csak a sportban állnak mellettem. Mindegyiküket tisztelem, sohasem gondoltam úgy, hogy bármelyik döntésüket is meg kellene kérdőjeleznem, de ez igaz a stábunk minden tagjára. Sohasem értettem azokat a sportolókat, azokat a sporttársaimat, akik nem így gondolkoznak. Én meg is mondtam az edzőimnek, hogy olyasfajta katona vagyok ebben a csapatban, akiről bizton tudhatják, hogy elfogadja a döntéseiket, megtesz mindent, amit kérnek tőle.

– Sohasem veszekszik velük?
– Miért is tenném?

– Akadnak sportolók, akik állandóan harcolnak az edzőikkel.
– Ők nem is biztos, hogy magasra jutnak… Alázat nélkül nem lehet eredményeket elérni és felérni a csúcsra. Miért hallgatott el?

– Mert önről az alázat az első szó, amelyik mindig az eszembe jut. Ráadásul az életben, a mindennapokban is ez jellemzi.
– Emberként is próbálok helytállni a világban.