Alpesi sí: Mikaela Shiffrin örökös harca a gyásszal

„Egy napon teljesen váratlanul elindult a film. Én és az anyukám Olaszországban tartózkodtunk. Korán edzettem, majd megnéztünk egy fél részt a Schitt's Creekből, majd indultunk aludni. Rögtön azután, hogy anyu lement a szobájába, a bátyám hívott, márpedig ő sohasem szokott hívni – legalábbis nem úgy. Szokatlan volt.

– Szia, beszélnem kell anyával.
– Anya elment lefeküdni, miért kell vele beszélned?
– Beszélnem kell anyával.
– Miért, mi a baj?
– Aput baleset érte.

Aput baleset érte. Hah. Oké, megvágta magát valami hülyeség közben? Megint megégette a lábát tűzrakásnál? Most mibe keveredett?

– Csak beszélnem kell anyával, most azonnal.

Amikor ilyen szavakat hallasz, egyszerűen tudod, mi van. Amikor bementem anya szobájába, és átadtam a telefont, azonnal elöntöttek a könnyek a szoba sarkában. Kiborultam. De anya egyből átment nővér üzemmódba. Régi reflex. Higgadtan elmondta a bátyámnak, hogy követnie kell a mentőt a kórházba. Meg kell szereznie minden információt, amit csak bír. És ott kell maradnia apa mellett, mindegy, mi történik. Jövünk.

Az utolsó dolog, amit az orvosok elmondtak, mielőtt repülőre ültünk, hogy „minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy életben tartsuk, amíg ideérnek”.

Nincsenek szavak arra, ami ezután jött. Tíz óra a repülőn. Wifi nélkül. Semmi hír a családunktól. Egyedül a hajtóművek hangja. Ilyenkor csak azt akarod, hogy elbúcsúzz. Kérlek, engedd meg, hogy megöleljem. Engedd, hogy ott legyek.

Amikor annak repülőnek a fogságában vagy, az emlékek kis lélegzetként tartanak vissza, nehogy megfulladj.

Emlékek. Emlékek, emlékek, emlékek, emlékek. B*****a meg.”

(Részlet Mikaela Shiffrin, I Want to Remember Everything című írásából a The Players Tribune-ben)

A család soha nem erősítette meg a szóban forgó híreket, egyszer sem ment bele a részletekbe, így csak valószínűsíthető, hogy 2020. január 31-én vagy február 1-én Mikaela apja leesett a Colorado állambeli Edwardsban lévő házuk tetejéről. A feltételezések szerint havat takarított vagy valamilyen javítási munkát végzett. A baleset pillanatában senki sem volt otthon, Mikaela sok más dolog mellett emiatt is nagyon dühös volt.

Jeff Shiffrin nem halt meg azonnal. Egy denveri kórházba szállították, és még élt, amikor a család minden tagja megérkezett hozzá, azonban a fejsérülése olyan súlyos volt, hogy nem élhette túl.

Mikaela rendkívüli módon kötődött apjához, imádta őt, így különösen érzékenyen érintette a veszteség. Érthető, hogy ezután az alpesi sí, a versenyzés teljesen háttérbe szorult. Bizonytalan volt, hogy egyáltalán folytatja-e a sportot, visszatér-e valaha a lejtőkre.

„A síelés mindig a Mi Dolgunk volt. És ez az, ami olyan nehézzé tette, brutálisan nehézzé, hogy folytassam, miután elveszítettem az apukámat. Amikor elment, nem akartam tovább síelni. Nem akartam enni. Még aludni sem akartam. Féltem az álmoktól.

Általában, amikor valami szörnyűségről álmodsz, izzadságban fürödve, hevesen dobogó szívvel ébredsz, és lassan rájössz, hogy oké, ez csak egy rémálom volt. Fú. Nem is mentek el.

Nekem pontosan a fordítottja volt.

Az álmaimban még mindig ott volt.

Amikor felébredtem, lassan világossá vált, hogy a rémálom az, ami tényleg megtörténik.”

(Részlet Mikaela Shiffrin, I Want to Remember Everything című írásából a The Players Tribune-ben)

Hosszú, soha véget nem érő harcot kezdett vívni a gyásszal. Mikaela megpróbált megbékélni, visszatérni a korábbi életéhez, de teljesen sohasem sikerült. Hogy is sikerült volna?

„Azon az este, amikor mindenki távozott a szobából, bemásztam mellé az ágyba, és magam köré tettem a kezét. Így maradtam kilenc órán át, csak hogy tudja, ott vagyok. A fejemet a mellkasára hajtottam, és még mindig éreztem a szívverését.”

(Részlet Mikaela Shiffrin, I Want to Remember Everything című írásából a The Players Tribune-ben)

Mikaelábanmegfordult, hogy abbahagyja a síelést, és apjához hasonlóan orvos lesz vagy esetleg tengerbiológus. Felkeresett egy szakembert, aki segített neki feldolgozni a gyászt, és végül a folytatás mellett döntött. A bátyja, Taylor Shiffrin is bátorította a folytatásra. Még annak az évadnak a végén visszatért volna a svédországi Aréban, de hiába szedte össze minden lelki erejét, időközben kitört a koronavírus-járvány, és lefújták a versenyeket. Végül a következő szezon második állomásán – időközbenhátfájással és a koronavírussal is meg kellett küzdenie – Leviben tért vissza, több mint 300 nap után.

„Amikor esélyem nyílt megnyerni az első versenyt a halála után, ott volt bennem az a szürreális érzés a második futam előtt. Tudtam, hogy ha jól megyek, megnyerem, De ha megnyerem, akkor apu nem lesz itt, hogy átélje. Kérdeztem magamtól, hogy akarok-e egyáltalán létezni ebben a valóságban?” (Végül második lett).

„Nagyon sokáig tartott, hogy eljussak eddig a pontig – mondta Shiffrin a People magazinnak. – A bánatom még korántsem múlt el, de minden nap érzem, hogy kezd visszatérni belém a versenyek izgalma, és motiváltabb leszek. Olyan, mintha egy sérülésből gyógyulnék. Egy idő után eljutsz oda, hogy újra tudsz versenyezni, de néha még mindig fáj. Megtanultam, hogy élned kell az életedet, olyan dolgokkal kell foglalkoznod, amelyek örömöt jelentenek, és önmagadat kell adnod. Újra kezd éledni bennem a tűz, és napról napra több energiát tudok beletenni a síelésbe.”

Akárhogy is, Mikaela visszatért és újra versenyzett. Noha a korábbi eredmények egy ideig elmaradtak, a kihagyás miatt nem tudott versenyre kelni Petra Vlhovával a győzelemért a világkupában összetettben.

Ahogy telt az idő, Mikaela próbált belemerülni a szakmájába. Teljesítménye vegyes képet mutatott az elmúlt időszakban. Miközben a világkupában újra elkezdte gyűjtögetni a győzelmeket, a pekingi olimpia teljes kudarc volt a számára. Több arany is kinézett neki, helyette érmet sem nyert. Műlesiklásban, óriás-műlesiklásban és kombinációban is kiesett, mindhárom alkalommal nem sokkal a rajtja után.

„Az emberek mindig megkérdezik, hogy mi történt Pekingben. Valamilyen választ akarnak. És őszintén, nincs egy sem. El tudnám mondani a szokásos választ, amit a médiának adok. Elégedettséget színlelhetnék, és mondhatnék valami általánosat. De az igazság az, hogy… fogalmam sincs. (…) Néha vannak tökéletes pillanataim. Tökéletes ívek. Tökéletes technika. Elfelejtem a fájdalmat. Apu emléke kissé visszahúzódik, és amikor felmegyek a hegyre, úgy érzem, hogy ez az egyetlen hely, ahol igazából képes vagyok levegőt venni. És akadnak napok, amikor szívás az egész. Néha nehéz, hogy egyik lábbal a másik elé lépjek. Ilyen a gyász. Ilyen embernek lenni.”

(Részlet Mikaela Shiffrin, I Want to Remember Everything című írásából a The Players Tribune-ben)

Néhány nappal a cikk megjelenése után Mikaela különös telefonhívást kapott. A vonal másik végén egy német szurkoló beszélt. „Fogalmam sincs, hogyan szerezte meg a számom – idézi Mikaelát a The Wall Street Journal. – Elmondta, hogy szerinte azért estem ki Pekingben háromszor is, mert tudat alatt nem akartam célba érni úgy, hogy ő, apu, nincs ott. Különös és kissé zavarba ejtő hívás volt, de tényleg van igazság abban, amit mondott.”

A pekingi kudarcsorozat fontos változást jelentett a hozzáállásában. Az Elle-nek beszélt az érzéseiről, hogy már nem akarja elrejteni őket. Korábban eltitkolta, ha lelki problémái akadtak, és igyekezett, hogy a nyilvánosság előtt inkább mentálisan erős maradjon, vagy hogy ne látszódjon az arcán a fájdalom. De Mikaela rájött, hogy ha előre akar lépni, akkor vissza is kell nézni.

„Más ember vagyok, mint voltam, és többé nem akarom elrejteni az érzéseimet. Ijesztő, mert ez sebezhetőséget jelent, de többé nincs rá okom, hogy szégyenkezzem emiatt” – mondta az Elle-nek, jelezvén, hogy beáll abba a sorba, amelyben olyan világklasszis sportolók vannak már ott, mint a tornász Simone Biles vagy a teniszező Oszaka Naomi, akik megtörték a tabut a mentális egészségről, a traumákról, a teljesítménykényszerről. Az ideális élsportoló sem tökéletes, nem mindig erős, nem mindig sebezhetetlen, mert legyen bármekkora nagyság a maga sportágában, vannak gyenge pillanatok. Ma már egyre többen vállalják fel ezt, és Mikaela is ezért döntött úgy, hogy beszél az érzéseiről. Michael Phelps is küldött neki üzeneteket.

„Az élet nem egyszerű, mindenkinek különböző. Körbenézel, és látod, hogy az emberek küzdenek. Keveseknek lehet csodás napja. Lehet, hogy mások is a gyász valamilyen formájával harcolnak, a stresszel a záróvizsgák miatt vagy valamilyen munkahelyi prezentáció kapcsán. Vagy egyszerűen csak olyan helyzetbe kerültek, amelyben nem érzik jól magukat, és nem tudják, hogy kerüljenek ki belőle. Amikor üzeneteket kapok más sportolóktól, akik hozzám hasonló helyzetben vannak, érzem a támogatásukat. Erre van szükséged, hogy ne legyél egyedül.”

Bár Peking nem jött össze, azért összességében a sportban és a magánéletében is pozitív változások álltak be. Még 2021 tavaszát írtuk, amikor Mikaela és Aleksander Aamodt Kilde a nyilvánosság előtt is felvállalták a kapcsolatukat. HenrikKristoffersen mellett a 30 éves norvég hazájalegjobb alpesi síelője – olimpiai ezüstérmes és bronzérmes, 20 vk-versenyt nyert meg eddig, az összetett világkupát is megnyerte már –, így nemcsak a szerelemben kerültek egy hullámhosszra, hanem szakmailagis.

Így elevenítették fel megismerkedésük történetét a ServusTv-nek.

„Először körülbelül nyolc évvel ezelőtt találkoztunk Chilében, majd néha Facebookon, Instagramon beszéltünk egymással – idézte fel Mikaela. – A Covid alatt, azt hiszem 2020 decemberében írt nekem, lelkileg támogatott apu halála után, de úgy általában a síelésről is beszéltünk. Ő volt az egyetlen, akinél úgy éreztem, hogy válaszolni akarok. A többieknél ezt inkább egyfajta teherként éltem meg, de az ő esetében ezt természetesebbnek éreztem. Abban a szezonban egyszer találkoztunk, elmentünk sétálni, de minden szabályt betartva, maszkkal az arcunk előtt.”

„Volt egy vicces sztori. 2021-ben Cortinában a világbajnokságon történt. Alex nem vett rajta részt, mert sérüléssel bajlódott. A városban az Oakley egyik kirakatában ott voltam egy nagy képen én, a másikon meg Alex, a cég egyik kampányának két különböző részeként. De a képek fölött ott volt a felirat: „Love has no limits” (A szerelem nem ismer határokat). Én is kaptam és ő is kapott üzeneteket, hogy „olyan jól néztek ki együtt”. A csapattársaim tisztára bezsongtak, kérdezték, hogy mit jelent ez az egész. Senki sem tudta, hogy akkor már találkozgattunk egy ideje. Nem akartuk nagydobra verni, de akkor jött ez a reklám…”

Minden szempontból tökéletes párost alkotnak, hiszen nemcsak a természetük hasonló, hanem a sport is összeköti őket. Mindkettőjüknekhasznos, amikor látják, hogyan dolgozik a másik csapata, így tanulhatnak egymástól. De ami a legfontosabb: Alex vigaszt jelentett Mikaela számára apukája elvesztése után.

„Apu halála után az első év nagyon nehéz volt, és a beszélgetések Alexszel kiutat jelentettek. Rájöttem, hogy még mindig léteznek boldog pillanatok az életben. Alapvetően vidám természetű vagyok, de a gyász során mindent sötétnek éreztem, mindenben a legrosszabbat láttam. Alex viszont pozitív személyiség, és pozitívdolgokat villantott fel előttem. A családom mellett rá is számíthattam még jóval azelőtt, hogy randizni kezdtünk. Megkönnyebbültem, és az életkedvem is visszatért.Néha gyengének érezzük magunkat. Nem kell erősnek lenned minden egyes nap, hogy elvégezd a teendőid. Itt van Alex, aki számíthat rám, és én is számíthatok rá. Gyengébb napjaidon a szeretteid lökést, segítséget adhatnak a túléléshez.”

„Alex akkor lépett be az életébe, amikor igazán szüksége volt rá – idézi Mikaela anyukáját, Eileent a si.com. – Jó volt látni, hogy újra mosolyog. Sokkal jobb állapotba került.”

A szerelemnek hála Mikaela lelke lassan elkezdett gyógyulni, noha biztos, örökké sebes marad. A világkupaversenyekenismét elkezdte gyűjteni az első helyeket, és csakhamar elérte a bűvös82. győzelmet, amivel utolérte a szintén világklasszis, de már visszavonult honfitársát, Lindsey Vonnt az örökranglistán a nők között. Napra pontosan Jeff Shiffrin halálának harmadik évfordulóján…

A teljes örökranglistán már csak egyetlen férfi, a svédek legendája, Ingemar Stenmark maradt előtte 86 elsőséggel. És persze jöttek a kérdések a rekorddöntésről.„Ha végül megtörténik, büszke leszek rá. Érzem, hogy még nem teljesedtem ki igazán, hogy még mindig van bennem potenciál, hogy még mindig nem értem el a határaimat. És ez nagyon motiváló.”

A szakmájában is komoly döntéseket hozott meg. Bár megnyerte a 2021–2022-es évad összetett világkupáját, úgy döntött, hogy felfrissíti a stábját. Új edzői lettek, a technikai személyzet is változott körülötte, és szellemileg felfrissülvevágott neki a mostaniévadnak. Majd az idei világbajnokság alatt Méribelben teljesen váratlanul bejelentette, hogy megválik fő edzőjétől is.„A Mike Dayjel eltöltött közös hét év után úgy döntöttem, hogy továbblépek, csapatomat a jövőben más vezeti majd” – írta meg a közleményében.

A sors úgy hozta, hogy Aréban érte utol Stenmarkot, éppen ott, ahol először nyert vk-versenyt még 17 évesen. Március 10-én, három nappal a 28. születésnapja előtt állította be a rekordot az óriás-műlesiklás megnyerésével.

Mikaela életében mindig is jelen lesz a gyász, soha nem békél meg apukája elvesztésével. Ez folyamatosan ott van az elméjében, és így azért nem könnyű motiválnia magát. „Az egyik leghasznosabb dolog megtalálni a motivációt a jövőre nézve – mondta el a Vanity Fairnek. – Nem is arról van szó, hogy átvészeld, inkább arról, hogy legyen értelme várni a holnapot, a következő hetet vagy az eljövendő néhány évet. Hogy legyen értelme várni az életet.”