Kerek szám, kerek világ – Zsoldos Barna publicisztikája

És akkor utolsó indulóként Frida Hansdotter nekivág. Első szektor: zöld. Második szektor: zöld. Cél: piros. Ezzel pedig Mikaela Shiffrin a műlesiklás világbajnoka – 17 évesen!

Az emelkedett pillanatot testközelből, a schladmingi pálya mellett kialakított interjúzónában éltem át 2013. február 16-án, mögöttem több mint tízezer rajongó fülsiketítő üdvrivalgásával, miközben olyan energiák szabadultak fel, hogy valósággal beleborzongott az ember. Nehéz megmagyarázni, pontosan miért, de akkor és ott egyszerűen benne volt a levegőben, hogy olyan kaliberű zseni első hangos nemzetközi sikerének lehettünk szemtanúi, aki hosszú évekre meghatározó alakja lesz az alpesi sí elitjének. Persze lehettek volna csalódottak is az osztrák szurkolók, hogy Shiffrin többek között kedvencüket, Michaela Kirchgassert is maga mögé utasította aznap, de a tiniklasszis diadala akkora durranás volt, hogy tényleg őszintén tudtak örülni az eredménynek.

Az amerikaiak üdvöskéje akkorra egyébként túl volt három vk-versenygyőzelmen, vagyis képességeit már bizonyította, de a világbajnokság előtt inkább csiszolatlan gyémántnak számított – nem csoda, hogy az amerikaiak helyi sajtóeseményén is a többi sztár, többek között Ted Ligety állt a fókuszban. Újságíróként én is arra koncentráltam, hogy néhány mondat erejéig meg tudjam szólaltatni magyar gyökereivel kapcsolatban, és miután összejött az interjú, inkább a laptopom, semmint Shiffrin után loholtam. Pedig ha tudtam volna, hogy néhány nappal később ő is csodát tesz…

Schladmingban ugyanis tehetségből klasszissá nemesedett, és nagyszerű műlesiklóaranyával egyértelművé tette: a legnagyobb nyomás alatt is képes legyőzni a szakág sztárjait. Miközben a nagy diadal utáni percekben a könnyeivel küszködött, a vegyes zónában dideregve azon gondolkoztam, vajon milyen magasra juthat majd ez a kivételes tehetség, tizenkét év távlatából pedig elképesztő eredménylistája adja meg a választ: két olimpiai és nyolc világbajnoki arany, öt összetett vk-győzelem, mindezt megfejelve 100 futamgyőzelemmel a világkupában. Évtizedekig elérhetetlennek tűnt ez az elképesztő mérföldkő, Shiffrin azonban csak nyert, nyert, nyert – és ki tudja, hol van még a vége? Százszoros győztesünk ugyanis még mindig nincs harmincéves, tehát jó néhány idény benne lehet még kivételes pályafutásában.

A közeljövő azért is ragyog fényesen, mert időközben bizonyította, nemcsak a síeléssel járó fizikai, hanem a legfájóbb lelki sérüléseken is felül tud kerekedni. Édesapja, egyeben mentora és legfőbb bizalmasa 2020-as elvesztése valósággal sokkolta, hosszú-hosszú hónapokig nem találta helyét a világban, és még azt sem lehetett biztosra venni, hogy folytatja karrierjét. Fájdalmát nem rejtette véka alá, a közösségi médiában megosztott gondolatai alapján az egész sportvilág aggódott érte, de idővel visszatért a lejtőkre és a győzelmek útjára is. Formáját hamarosan teljesen visszanyerte, vasárnapi századik vk-versenygyőzelme óta pedig a lába előtt hever az alpesi sí teljes közössége.

Csak úgy záporoznak a gratulációk és a merészebbnél merészebb jelzők, sőt, a sportág legendája, Annemarie Moser-Pröll egyértelműen minden idők legjobbjának nevezte. Ez a kijelentés egyébként lehet, hogy meg is állja a helyét, ám a dicshimnuszok közepette a gyorsasági szakágak legjobbjaiban azért valahol mélyen dolgozhat némi féltékenység is. Mert bár a zseniális Shiffrin szakmai sokoldalúságát bizonyítva nyert már néhányszor lesiklásban és szuper-G-ben is, azért elsőségei zömét mégiscsak szlalomban és óriás-műlesiklásban szerezte, amelyekben a kisebb tempó és a több irányváltás miatt egyszerűen nincs akkora veszélyfaktor. Noha egy peches esés miatt épp ezen a télen hagyott ki két hónapot, ez a kényszerszünet össze sem hasonlítható a lesiklók sérüléseivel, akikre minden edzésen és minden versenyen ott leselkednek a legsúlyosabb sérülések. Ezek olykor sajnos tragikus végkimenetelűek is lehetnek, gondoljunk csak David Poisson szörnyű 2017-es edzésbalesetére… Az egykori francia lesikló épp az ominózus schladmingi világbajnokságon szerezte meg első és egyetlen vb-érmét, így egészen lesújtó volt annak a sportolónak a halálhírét olvasni, aki négy évvel korábban még közvetlenül előttem ecsetelte boldogságát a nagyszerű eredményéről beszélve. A gyorsasági számokban ma már annyira gyakori lett a keresztszalag-szakadás is, hogy az ember kis túlzással fel sem kapja rá a fejét, miközben a kárvallott legkevesebb kilenc hónapot kénytelen kihagyni, és izgulhat, vajon visszanyeri-e valaha a formáját.

Az azóta már térdprotézissel visszatérő Lindsey Vonn is elmondta, meggyőződése, hogy makacs sérülései nélkül jócskán túl tudta volna szárnyalni a 82 vk-versenygyőzelmet, és bár igyekezett jó képet vágni hozzá, amikor Shiffrin két éve megdöntötte a rekordját, valójában csalódottan élhette meg a trónfosztást. De akkor mit szóljon Miklós Edit, akinek konkrétan tönkretették karrierjét az egymás után következő térdszalagszakadások? Hazánk lesiklóklasszisa 2017-ben élete formájában versenyzett, korábban több dobogós helyezéssel büszkélkedett a világkupában, amikor megtörtént a baj, és mivel egy évvel később újra megsérült, már nem volt számára visszaút az elitbe.

Ezen a ponton egyébként – rövid kitérővel – azon is elmorfondírozhatunk, vajon az azóta eltelt időben nekünk miért nem lett újabb klasszisunk alpesi síben, és miért tart pontosan ott a sportág, ahol Miklós Edit felbukkanása előtt tartott? Pedig a jó példa adva van, és aligha gondolhatjuk, hogy rajta kívül ne lennének Erdélyben vagy a Felvidéken tehetséges magyar fiatalok, akik szívesen képviselnék a piros-fehér-zöld színeket. Ehhez azonban olyan proaktív hozzáállásra lenne szükség, mint a hazai szövetség 15 évvel ezelőtti vezetőségének, amely minden követ megmozgatott azért, hogy Miklós Edit magyar színekben érje el sikereit. Az olimpiai hetedik hely és a vk-dobogók, azt hiszem, önmagukért beszélnek.

Amíg azonban nincs meg a szövetségi akarat egy határokon átívelő tehetségfelderítő hálózat kiépítéséhez, csupán annyi marad nekünk, hogy szájtátva figyeljük Shiffrin rekordhalmozását és a klasszikus sínemzetek képviselőinek bravúros meneteit. Mert természetesen ebben is meg lehet találni a szépséget, és szerencsére még csak vagyonokat sem kell fordítani rá, hogy mindezt testközelből éljük át. Ausztria továbbra is a profi alpesi sízés egyik fellegvára, ahol a kiváló hangulatú világkupaversenyek mellett időről időre világbajnokságokat is rendeznek – ahogy épp most február elején. Aki tehát nemcsak űzni, hanem nézni is szereti a síelést, annak legalább egyszer tényleg érdemes ellátogatnia egy ilyen viadalra, mert a többi elitsporthoz hasonlóan sokkal intenzívebb élményt nyújt, mint a televízió előtt.

És mi más is jelenthetne most pluszmotivációt egy ilyen kiruccanáshoz, mint a szemünk előtt íródó sporttörténelem? A lassan élő legenda státusba kerülő Shiffrint közelről látni olyan élmény, amit egy rajongó valószínűleg még az unokájának is mesélni fog. Nincs ugyanis kőbe vésve, hogy az utánunk következő generáció kitermeli a maga – legalább – százszoros vk-futamgyőztesét, itt van tehát a nagy lehetőség, hogy az alpesi sí kedvelői megcsodálhassák az amerikai klasszist. Akinek egyébként az öt évvel ezelőtti rémálom után a magánélete is kezd egyenesbe jönni. Édesapja hiányát lassan-lassan feldolgozza, hamarosan pedig oltár elé vonul, mert a férfimezőny klasszisa, Aleksander Aamodt Kilde tavaly eljegyezte.

Olyan kerek tehát a világ most Shiffrinnek, mint amilyen a 100-as szám a vk-versenygyőzelmei listáján. Valahogy úgy, ahogy 12 éve a schladmingi vb vegyes zónájában vizionáltam.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!