Rövid pályás gyorskorcsolya: Itt a vége! – Burján Csaba visszavonul

– Vége van? Tényleg vége?
– Én biztosan nem leszek az a sportoló, aki két év múlva meggondolja magát, és harmadszor is visszatér – jelentette ki az olimpiai bajnok Burján Csaba, aki a szezont már a jégpályán kívül kezdte.

– Miért döntött így?
– A vége már nagyon nem volt jó, az utolsó évben már nem élveztem a korcsolyázást. Tavaly nyáron is éreztem hasonlót, ráadásul az edzéseken is többször estem, aztán a válogató sem sikerült jól. Bár a kvalifikációs világkupa-sorozatban még kaptam lehetőséget, tényleg nem ment a korizás – az idény utolsó két-három hónapja igazi szenvedés volt, edzeni sem volt kedvem. Örültem, hogy vége az évadnak. Aztán mindannyian hosszabb pihenőt kaptunk, és akkor volt lehetőségem tiszta fejjel végiggondolni mindent: vajon akarom-e én még ezt, vagy jobb, ha abbahagyom. Az utóbbi mellett döntöttem. Korábban is voltak nehéz időszakaim, ám olyankor mindig azt éreztem, még fejlődni akarok, még több mindent el akarok érni, ezúttal ez nem volt meg bennem, és eszembe jutott az is, lehet, hogy már nem is tudnék jobb lenni. Nem volt meg bennem a kellő erő a folytatáshoz.

– Ahogy beszél a döntési folyamatról, úgy tűnik, nem viselte meg az elhatározás.
– Nem. Leginkább azért nem, mert amit akartam, elértem. Sőt, leginkább a váltónak köszönhetően olyan eredményeim lettek, amilyenekről a kezdetekkor nemigen álmodozhattam.

Ugorj fel a levegőben, csinálj egy spárgát!

– Menjünk is vissza a kezdetekhez, de még a nyitott pécsi jégpálya előtti időszakhoz: tényleg kipróbálta a ritmikus gimnasztikát is?
– Így volt. Csakhogy már az első héten mondták, hogy ugorjak fel, csináljak spárgát a levegőben úgy, hogy a kezemmel érintsem meg a lábfejemet – képzelheti... Olyan messze volt egymástól a kezem meg a lábam, mint Budapesttől Dubai. Az a sportág nem jött be.

– A rövid pályás gyorskorcsolya viszont igen. Ha nem is a honi őskorában kezdte el űzni, még meglehetősen mostoha körülmények között indult – hogyan lett ebből szerelem?
– Sokat segített, hogy rögtön az első iskolai versenyemen dobogóra állhattam, ahogyan az is, hogy nagyon jó fejek voltak az edzők, a csapattársak, szerettem lejárni a jégpályára.

– Abban mit lehet szeretni, hogy az ember lába megfagy minden egyes edzésen?
– Az elején hokikoriban korcsolyáztunk, abba azért több zokni is belefért, de egyébként sem érdekelt, hogy lefagy a lábam, hiszen ment a fogócska az edzéseken, muszáj volt korizni. Élveztem, és a hideg sem zavart. Aztán amikor eljutottunk a kemény edzésekig, már maga a sportág is tetszett. Emellett láttam felvételeket a legjobbakról és a hazai menőkről, például Knoch Viktorról is, és tetszett, amit láttam. Úgyhogy újra és újra lementem edzeni, mondván, lehet, hogy megfagyok kicsit, de egyrészt a többiek is fáznak, másrészt ez jó, ez nagyon jó!

– Az sem zavarta, hogy az elején másoktól örökölt cipőkben futott?
– Gyerekként ez nem fontos, nem is figyeltünk rá. Meg aztán akkoriban ennek még nem volt akkora jelentősége, mint manapság. Ma ha valaki akár csak a legkisebbeknél is olyan cipőben menne jégre, mint mi akkor, hatalmas hátrányban lenne. Hiába tudna korizni, esélytelen lenne.

– Mikor érezte jobban magát: ott, azokban az első hónapokban vagy az utolsó néhányban?
– Egyértelműen régen. Mert a pályafutásom utolsó időszaka már tényleg nagyon rossz volt.

– És hová teszi pályafutása csúcsát? Nyilván az olimpiai arany a legjobb eredménye, de melyik volt az az év, amikor jól is érezte magát a jégen, és igazában jól is ment a korcsolyázás?
– A pjongcsangi olimpia előtti évet mondanám. Akkor kaptam új cipőt, nagyszerűen „összeszoktunk”, és a váltó mellett egyéniben is sikeres voltam: futottam országos csúcsot, világkupa-viadalon döntőkbe jutottam, sőt, még érmet is szereztem.

Egy olimpián járt, egy arannyal büszkélkedhet

– Jöhetett az ötkarikás arany!
– De ez sokáig meg sem fordult a fejünkben! Hiába volt már világbajnoki ezüstérmünk, nem éreztük, hogy arany is lehet belőle az olimpián. Én kiváltképp nem, hiszen jó ideig az az ember voltam a váltóban, akinek azt mondták, csak el ne essek, és lehetőleg ne maradjak le. De amikortól jó lett a korcsolyacipőm, és elkezdtem fejlődni, realitássá vált az olimpiai érem: akkor már nem volt a váltónak gyenge pontja, mindenki képes volt felvenni a harcot a saját embereivel. Persze, ha engem raknak befejező embernek, nyilván nem nyerünk, mert annyira jó azért nem voltam, ám a feladathoz, a saját feladatomhoz én is felnőttem.

– Jókor vált igazán jó korcsolyázóvá: szerencsésnek érzi magát?
– Egy olimpián jártam, egy aranyérmem van – igen, szerencsésnek gondolom magam. Jól alakult minden, visszaadta a sors azt, amit elvett tőlünk négy évvel korábban, hiszen Szocsiba nem jutottunk ki, mert minden összeesküdött ellenünk. Nem mondom, a pjongcsangi kvóta megszerzése is necces volt, de végül csak megszereztük. És aztán nyertünk is Dél-Koreában.

– Eltelt már négy év, azóta van még egy aranyunk, de az az első továbbra is szürreális élmény.
– Mert valóban az volt! Persze, voltak előtte is olimpiai pontszerzőink, de ott szükség volt a szerencsére is, hiába mentek jól a versenyzőink. Akkor az érem még egyáltalán nem volt realitás. A pjongcsangi volt az első olyan olimpia, amelyre ­éremesélyesként utaztunk – több számban is, ám végül csak a férfiváltó ért oda a dobogóra. A short trackben gyakran megesik, hogy az esélyesek érmet sem szereznek. Jó csapatunk volt, egy érem mindenképpen „járt” nekünk. A váltóé lett, ráadásul arany. Tényleg nagyon valószínűtlen volt, még ha vágytunk is rá, ha álmodoztunk is róla. Viszont, ha most visszanézek, és tudom, hogy a pekingi olimpiáról újabb aranyat és mellé még két bronzot hozott el a válogatott, már nem is annyira szürreális ez az egész.

– A pjongcsangi vegyes zónában zavartan nevetgélt, és azt hajtogatta, nem is hangzik olyan rosszul, hogy Burján Csaba olimpiai bajnok. Azóta ez már magától értetődő?
– Az, mert eltelt négy és fél év, igaz, nem lettem ismert ember, rólam még a saját munkatársaim sem feltétlenül tudják, hogy olimpiai bajnok vagyok. De nekem ez így jó: ne azzal tűnjön ki valaki, hogy bajnok lett, hanem az emberi tulajdonságaira figyeljünk fel, a belső értékei miatt nézzünk fel rá!

– Sosem akart sztár lenni, a reflektorfényben tündökölni?
– Nem. A szüleim úgy neveltek, hogy ne én legyek a harsány gyerek. Inkább csendben tegyem a dolgom, és a tetteimmel tűnjek ki. Egy bajnoknak ne kelljen azt mondania, hogy ő az, derüljön ki a viselkedéséből. Elismerem, hogy ez rám nem minden esetben igaz még, ám próbálok így viselkedni.

– Mert az olimpiai arany felelősséggel is jár.
– Próbálom ezt is felfogni, megérteni, igyekszem példát mutatni, még ha néha csak azzal, hogy higgadt maradok bizonyos szituációkban.

– Immár másodszor dobta fel a labdát, ezt azért már muszáj lecsapni, kiváltképp azért, mert az egész pályájáról beszélgetünk a búcsúzásakor. Volt az az elhíresült eset, amikor nem túl szerencsés posztot helyezett el a közösségi médiában: bár a „mi lett volna, ha...” mondatoknak nincs értelmük, de az ön esetében talán mégiscsak van, mert ha nincs az a megnyilvánulása Kína kapcsán, ha nem kap ezért egyéves eltiltást, talán most nem hagyja abba.
– Igen, lehet, hogy jobban, másként alakul a pályafutásom, ha nincs az a hülye poszt, de az is lehet, hogy rosszabb lett volna a folytatás, ezt már sohasem tudhatjuk meg. Az biztos, hogy mentálisan jót tett nekem az az egy év. Természetesen bánom az egészet, de az is én voltam – és hát eleget tettem a szüleimnek, mert kitűntem a tettemmel... Komolyra fordítva: az rosszul megfogalmazott vicces megjegyzés volt, de nem volt jó poén, ezt elismerem. Azt viszont szomorúnak tartom, hogy a mai világban nem lehet viccelődni, mert mindenki feszült, mindenki rohan. Kicsit lazábban kellene vennünk az életet.

Már tudja: nem jó fejjel menni a falnak

– Nem fejtettük meg a „mi lett volna, ha...” mondatot, de azt talán össze tudja foglalni, mi az, amit a short tracktől kapott.
– Sokat, nagyon sokat kaptam. És rengeteget változtam az évek során – a short tracknek, a versenysportnak köszönhetően. Eleinte nagyon sok balhém volt, előfordult, hogy a csapatvezetővel üvöltöztem egy junior-világbajnokságon este tizenegykor, mert nem engedett el oda, ahová menni akartam, hiába múltam már el tizennyolc. Az egy csúnya vita volt, de abból is tanultam. Meg aztán a későbbiek folyamán sok minden másból is. A fiatal, lázadó énem kicsit megnyugodott, és idővel rájöttem, nem mindig jó megoldás a hevesség, akkor sem, ha igazam van. Megtanultam, nem biztos, hogy jó, ha az ember fejjel megy a falnak.

– Benőtt a feje lágya?
– Legalábbis elkezdett. Erre bizonyság az utolsó évem, mert akkor már sokkal jobban kezeltem a nehéz helyzeteket, igyekeztem a másik nézőpontjából is vizsgálni az adott szituációt. Persze, relatív a változás is, nem mindegy, ki honnan kezdi, én e tekintetben azért elég mélyről indultam.

– Eltűnt volna a pufogós Burján Csaba?
– Nem mondom, hogy már nem is létezik, csak egyre ritkábban nyilvánul meg. Annak kapcsán, amit a szívügyemnek érzek, nehezen tudok nyugodt maradni, de sok minden más esetben már képes vagyok rá.

– Hol látja magát öt-tíz év múlva?
– Először is befejezem a matematika szakot az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, aztán programozóként vagy valami hasonló feladatkörben próbálok elhelyezkedni. Leginkább arra vagyok kíváncsi, vajon azért voltam-e jó a short trackben, mert nekem éppen ez a sportág feküdt nagyon, vagy azért jutottunk el a csúcsra, mert képesek voltunk a fejlődésre – ha a civil életben is sikeres tudok lenni, az utóbbi a helyes válasz. És persze ennek örülnék jobban, hiszen szeretnék a hétköznapok során is eljutni oda, ahová akarok.

– A sport, közelebbről a rövid pályás gyorskorcsolya nem kap feltétlenül szerepet az életében a jövőben?
– Ezt nem mondtam. Még az edzősködés is tetszene, csakhogy itthon szerintem van öt jó edző, a többiek pedig ennek az öt embernek a helyébe vágynak. De szívesen segítek a jövőben, ha szükség van rám, és egyébként is: aki egyszer short trackes lesz, az örök életére az marad. Én sem fogok eltűnni ebből a nagy családból.