Síugrás: inkorrektség, sérülés – ezért vonult vissza Vörös Virág

A döntésről:

„Nem volt egyszerű döntés, de úgy éreztem, hogy ezt meg kell hoznom. Két súlyos térdsérülésem volt, túlestem két edzőváltáson, majd jött a koronavírus is. Ha ezeket összerakom, úgy érzem, hogy nincs már erőm az újabb és újabb újrakezdéshez. Belefáradtam a harcba, amelyet az edzőkkel, a szövetséggel és magammal is meg kellett vívnom. Nekem innen már nincs visszaút. Nyilván másképp éreznék, ha nem sérülök meg másodszor, vagy ha nem hagynak faképnél az edzőim. Ebben az esetben szinte biztos, hogy versenyeznék és készülnék a téli olimpiára. Ugyanakkor tudom, hogy min mentem keresztül, s akik esetleg számon kérik rajtam a visszavonulást, tényleg nem tudják, miket kellett átélnem.”

A második sérüléséről, amely egy edzésen történt Lillehammerben 2020 márciusában:

„A leérkezés pillanatában sérült meg az a térdem, amelyet 2016-ban egyszer már megoperáltak. Már ott tudtam, hogy nagyon nagy a baj. Borzalmasan fájt. Előbb a fizikai fájdalom volt a nagy, ebből nőtt ki a lelki. Az MR-vizsgálatok eredményéig még reménykedtem, de mindez hiú ábránd volt, mert a felvételek kimutatták, hogy minden elszakadt, ami elszakadhatott. Akkor nagyon magam alatt voltam, mert tudtam, hogy mi vár rám, hiszen mindezt egyszer már végigcsináltam. Hárman sérültünk meg ezen a napon. Egy osztrák versenyző, aki most tért vissza. Ehhez képest engem túl korán hajtottak vissza a sáncra, hogy ugorjak. Így tett az edzőm, mert az olimpia lebegett a szeme előtt. (...) Úgy ugrottam, hogy folyamatos fájdalmaim voltak. Az a szlovén edző, aki először otthagyott, Vasja Bajc viszont mindezt nem vette figyelembe. Aztán 2021 májusában Bajc lelépett a csehekhez – úgy hagyott itt, hogy a szövetségnek is csak egy e-mailt küldött. Pedig négy éven keresztül dolgoztunk együtt. Ez megint hideg zuhanyként ért.”

Arról, hogy a két szlovén edzője miért hagyta ott:

„Vasja Bajc a szövetségre hivatkozott, meg arra, hogy az anyagi támogatás nem elégséges, ezért a továbbiakban nem tudja vállalni a közös munkát. Már ez is nagyon mellbe vágott, majd elkaptam a koronavírust is – akkor teljesen padlóra kerültem. Ott voltam edző nélkül, tüdőgyulladásom lett, miközben nekem már edzeni kellett volna. Már akkor abba akartam hagyni, de a szövetség gyorsan keresett nekem egy másik edzőt és hajtottak előre, hogy mennem kell, ugranom kell, meg kell próbálnom, mert jön az olimpia. (...) A szlovén Mitja Oranic lett az új trénerem, hajtott előre, ebből aztán ismét konfliktusok származtak. A nyári időszakban nem voltak jók a közös eredmények. Éreztem, hogy nem kellek neki, később kiderült, hogy Oranic végig kifelé kacsingatott, velem pedig egyáltalán nem volt őszinte. Csak megjegyzéseket tett, amitől kiborultam. Majd fogta magát és lelépett az amerikaiakhoz. Akkor újra a padlóra kerültem és már tényleg nem volt erőm a feltápászkodáshoz. (…) A döntésemmel teljesen egyedül maradtam. Nem volt olyan ember, aki visszatartott volna. A versenyzőtársaim voltak az egyetlenek, akik írtak nekem, hogy mennyire sajnálják. A szövetségben kiálltak mögülem, mert látták, hogy már nincs bennem a jó eredmény lehetősége – innentől kezdve már nem voltam nekik érdekes. Minden fájdalmammal – legyen az lelki vagy fizikai – magamra hagytak.”

A teljes interjút ide kattintva olvashatja el!