Wilander soha többé nem akar profikat edzeni

– Szakkommentátorként a mai napig közel maradt a sportághoz, korábban pedig Marat Szafin, Tatjana Golovin és Paul-Henri Mathieu edzője is volt. Vállalna ismét edzői munkát?
– Nem, többé nem akarok edzőként dolgozni a profik között úgy, hogy egyetlen versenyzőnek szenteljem az életemet. Sokkal jobban érdekelne egy fiatal, tehetséges játékosokból álló kicsi, három-négy fős csoport, amelyre valóban jelentős hatással lehetnék, és itt nem csak a játékukra gondolok, legalább ilyen fontos a mentális felkészítés is. Az edzősködés a profik világában rettenetes igénybevétel, folyton úton vagy, távol az otthonodtól és a családtól, a kettő pedig nem megy egyszerre, higgyék el, én csak tudom.

– Jogosnak tartja, hogy a női tornák pénzdíja ugyanakkora, mint a férfiaké?
– Ne feledjük, a pénzdíjak csupán a Grand Slameken egyenlőek, és meggyőződésem, hogy ez így nagyon jó, pozitív üzenet a világnak. Igen, ugyanannyit kellene fizetni a nőknek is, hiába játszanak a férfiak három nyert játszmára. Arról nem is beszélve, hogy ez nem a játékosok döntése volt, és most sem az. Egy szezonban azonban messze nem csak a Grand Slam-tornák a hangsúlyosak, és az azért árnyalja a képet, hogy a WTA Tour-on a lányok sokkal, de sokkal kevesebbet keresnek, mint az ATP-nél a férfiak.

– Zsinórban hét Davis-kupa-döntőt játszott a svédeknél, később a csapat szövetségi kapitánya is volt. Ma kisebb a jelentősége a sorozatnak. Mit tenne, hogy a Dk visszanyerje a korábbi rangját?
– Nem kérdés, a Davis-kupa reformra szorul. A legjobb játékosok alig vesznek részt benne, ezen változtatni kell. Szerintem jót tenne, ha a csapatok oda-visszavágós rendszerben mérkőznének meg egymással, ez jótékony hatással lenne az érdeklődésre, és közben a szövetségek is sokat profitálhatnának belőle, főleg a kisebb országok, ahol minden alkalmat meg kell ragadni a tenisz népszerűsítésére. Talán érdemes lenne kétévente megrendezni, az olimpiát pedig átalakítani csapatversennyé, így a Davis-kupa egyfajta selejtező vagy felkészítő versenysorozatként sokkal nagyobb megbecsülést vívhatna ki magának.

– A 80-as, 90-es években mintha több egyénisége lett volna a sportágnak, mind női, mind férfi szinten – most mindkét nemnél eléggé kiszámítható a versenyek végkimenetele. Ön is így látja ezt?
– Ezzel nem értek egyet. A játékosok semmivel sem voltak jobbak vagy színesebbek, mint ma. A különbség talán inkább az, hogy anno sokkal több érzelem szabadult fel a pályán, a játékosok pedig imádták a teniszt. Ma a gyerekeket a szüleik térítik erre a pályára, profit nevelnek belőlük akaratuk ellenére. Rengeteg erre szakosodott akadémia alakult, szinte gyártósoron „készülnek” a profi teniszezők, ami kontraproduktív lehet, hiszen egy gyermek nincs felkészülve arra, hogyan viseljen el ekkora nyomást. Végül is ez játék, amit kicsit élvezni is kellene, nem?

– Ki a kedvenc teniszezője napjainkban – a férfiaknál és a hölgyeknél –, és miért?
– A kedvencem a férfiaknál Nadal, a nőknél pedig Francesca Schiavone, az indok pedig roppant egyszerű, egyetlen szó: lelkesedés!

– Hogyan látja, milyen irányban fejlődik a tenisz? Szükségesek lehetnek-e esetleges (szabály)változások a közeljövőben?
–  A tenisz jelenleg nagyon jó állapotban van, mondhatnám, makkegészséges, de azért csakúgy, mint a testünkkel, ezzel is óvatosan kell bánni. A technikai fejlődés átvette a hatalmat a játék felett, mind az ütők, de leginkább a húrok területén hihetetlen változások történtek az utóbbi években. A teniszben nem kizárólag az erőn van a hangsúly, legalább annyira fontos az érzés is – az új húrok azonban szinte kiiktatják az utóbbit. A rettenetes pörgetések mellékterméke a kevés érzés, ami, ha nem vigyázunk, ki fog halni a sportágból.  A teniszben nagyon gyorsan meg kell állítani a technikai forradalmat, s ezt komolyan mondom.