„Wimbledon a legszebb, legnagyobb, a világ csodája”

A sportág legfontosabb versenye. A tenisz szentélye. Minden játékos álma. Egy karrier legnagyobb célja. Itt emelhette magasba a trófeát Martina Navratilova kilencszer, Roger Federer, Pete Sampras, Steffi Graf és Serena Williams hétszer, Björn Borg ötször. A salak királya, Rafael Nadal gyerekkora óta itt, füvön akart diadalmaskodni. Szinte megfoghatatlan, miért Wimbledonban rendezik meg a fehér sport legrangosabb két hetét, ám összeállításunkban felsoroltunk minden lehetséges érvet – ráadásul segítségünk is akadt ebben. Három különálló részünk végén olvashatják Taróczy Balázs megjegyzéseit, aki a szezon harmadik Grand Slam-tornájával kapcsolatban a legautentikusabb személy, hiszen 1985-ben a svájci Heinz Günthardttal megnyerte a wimbledoni párost, és egyesben is játszott a szent füvön például Borg ellen.

Krokettnek indult, tenisz lett belőle

Azt például tudták, hogy 1877-ben az első wimbledoni bajnokságot egy fűhenger érdekében rendezték meg az All England Lawn Tennis and Croquet Club felügyelete alatt? Ekkor még csak a férfiak egyéni versenyét láthatták az érdeklődők, majd 1884-ben tartottak először női egyéni és férfipáros-versenyt, a női és a vegyes páros műfajokat pedig 1913-ban vezették be. De vissza a fűhengerhez!

Bár manapság a krokett csak második számú elfoglaltság Wimbledonban, eredetileg a klub első számú és egyedüli sportága volt. Viszont szükség volt egy póniló vontatta fűhengerre, amivel helyre akarták hozni a klub krokettpályáját, s megoldásként egy teniszverseny megrendezése tűnt ideálisnak. A hengerre végül nem volt szükség, hiszen az ötlet olyannyira bevált, hogy a teniszezők átvették az uralmat, 1882-ben ki is vették a klub megnevezéséből a krokett szót. Később ez visszakerült a hivatalos névbe, ami a mai napig All England Lawn Tennis and Croquet Club, és a magánkézben lévő klubban a mai napig működik krokettjátékra alkalmas gyepes pálya. A teniszmérkőzésekre fenntartott pályák talajába eleinte fűmagkeveréket ültettek, 2001 óta viszont átálltak százszázalékos évelő rozsra, amit pontosan 8 milliméteresre vágnak le.

„A wimbledoni bajnok a teniszben olyan, mint mondjuk öttusában az olimpiai aranyérmes. Mi eleve úgy nőttünk fel, hogy a tenisz nem olimpiai sportág, de szerintem a mai napig nem annyira jelentősek az ötkarikás játékok, mint a Grand Slam-tornák. Anélkül, hogy valaha láttam volna Wimbledont, azt gondoltam a versenyről, hogy a legfontosabb, a legnagyobb, a legszebb, a legértékesebb, a világ csodája. Ragaszkodnak a hagyományokhoz, képesek voltak megtartani a barátságos környezetet, talán ezért ennyire kiemelkedő az elismertsége. A hatvanas, hetvenes években az ausztrálok és az amerikaiak voltak a legjobbak, ők is imádták Wimbledont. Londonban tölthettek három hetet, a nyelvvel nem volt problémájuk, angolul beszélhettek, csodás környezetben játszottak, így aztán az egész világon elterjedt, hogy mennyire jó ez a torna. Akkor még teljesen más borításon küzdöttünk, a fű sokkal mélyebb volt, a labdák nem pattantak úgy fel, ma már úgy játszanak, mintha kemény pálya lenne.”

Konzervatívak, de tudják, mikor kell újítani

Wimbledonban szigorúan őrzik a 140 éves tradíciókat, keretes írásainkban bőven olvashatnak ezekről. Ez az egyedüli verseny például, amelyen a selejtező fináléjában a férfiak három nyert szettre játszanak. A Grand Slam-torna, amelyen nemcsak a világranglista alapján osztják a kiemeléseket, hanem figyelembe veszik a füves viadalokon elért korábbi eredményeket is. A férfi címvédő szigorúan hétfőn, 13 órától lép pályára, ez a torna hivatalos megnyitója. Az egyetlen Grand Slam-viadal, amelyen az első vasárnapon pihenőnapot tartanak, a történelemben csupán négyszer kellett az eső okozta csúszás miatt mérkőzéseket rendezni. A rendezők többször felhívják a figyelmet arra, hogy akik a versenynap vége előtt távoznak, az erre a célra kitett gyűjtőládákban helyezzék el feleslegessé vált jegyüket, ezeket a belépőket újra, olcsóbban eladják, a bevételt pedig jótékony célokra fordítják.

„Az angolokról azt mondják, konzervatívak, de szerintem az élen járnak a változtatásokban, mindig megérzik, mikor kell lépni, és akkor meg is teszik. A hagyományok tiszteletével, például a fehér öltözékkel nem volt baj, de a cipőkkel kapcsolatos előírásokkal meggyűlt a bajom. Akkoriban még nem lehetett a boltokban füves pályás cipőket kapni, sima stoplissal nem engedtek be, gumistoplist pedig csak két cég gyártott. Emlékszem, az amerikai Stan Smith ellen játszottam, aki a meccs végén lenézően figyelte a lábbelimet. Azt mondta, ez nagyon csúszik, ebben nem lehet játszani. Neki persze az Adidas gyártott külön cipőt… A tradíciók fantasztikusak, a tejszínes eper, ami nagyon finom, de az is bámulatos, hogy a rajongók sátrakban éjszakáznak, hogy kaphassanak jegyet másnap, ami egyébként nem is drága, már harminc fontért kapható. Az én időmben még nem lehetett Wimbledonban edzeni, csak azoknak, akik a centerpályán vagy az egyesen játszottak, a többieknek két klubba kellett menniük délelőtt. Talán az a legcsodálatosabb, hogy hihetetlenül jól tudták megoldani a szükséges bővítéseket és átépítéseket. Odamentél, láttad, hogy ez más, mint tavaly, de közben mégis úgy érezted, mintha mindig is ott lett volna a helye.”

Kenti herceg, Lady Di, önkéntesek, klubtagok

Wimbledonról még a precizitás juthat eszünkbe. A labdaszedők fegyelmezett munkája, a versenybírók és szervezők kifogástalan viselkedése, az önkéntesek határozott fellépése. A hagyományok bajnokságához hozzátartozik, hogy a díjátadón szerepel a királyi család valamelyik tagja, a labdaszedők ugyanabból a gyermekotthonból kerülnek ki, az eredményjelző berendezést ugyanannak az egyetemnek a hallgatói kezelik, de a biztonsági őrök között is a jól ismert arcok kísérik a játékosokat a székükhöz. 2003-ig a versenyzőknek meg kellett hajolniuk a nézőtéri páholyban ülő királyi család tagjai előtt, 14 éve azonban Kent grófja elhatározta, hogy szakít a hagyománnyal, és a versenyzőknek csak akkor kell meghajolniuk, ha a királynő vagy a walesi herceg is jelen van.

„Mi Günthardttal a kenti hercegtől kaptuk meg a trófeát. Amikor Goran Ivanisevic edzője voltam, elődöntőt játszott Boris Beckerrel, megnyerte az első játszmát, s a másodikban 6:5-re vezetett, a második szettért adogatott, márpedig ő kiválóan szervált egész karrierje során. A szünetben besétált a lelátóra Diana walesi hercegné, hatalmas tapsot kapott, még az akkor tizenkilenc éves Goran is pukedlizett. Elveszítette a koncentrációját, elbukta a játszmát, majd a mérkőzést is… Amúgy tényleg azt emelném ki, hogy Wimbledonban rendkívül családias a légkör. Én ötvenéves koromig játszottam ott rendszeresen, ugyanazok voltak az öltözőnél, a recepciónál, minden bútordarab úgy nézett ki, mintha mindig is ott lett volna. Ugyanazok az önkéntesek segítenek harminc éven keresztül, a klubtagok, akik szívből csinálják, és akik a Grand Slam-torna előtt és után használják a pályákat. Mi nem is éreztük a szigorú szabályokat, hanem szívesen találkoztunk ugyanazokkal a kedves emberekkel évről évre.”