Wimbledon után meghalni, avagy hivatás ez a javából!

– Kezdjük az elején: hogyan lesz valakiből önkéntes felügyelő?
– Leginkább türelemmel... – felelte a Nemzeti Sport érdeklődésére az 56 esztendős Nick Pearce, aki az önkéntes felügyelők vezetője Wimbledonban. Ők azok az elegánsan öltözött férfiak és nők, akik „honorary steward” karszalaggal segítenek a nézőknek, játékosoknak, akkreditált személyeknek. – A honlapunkon kell beadni a jelentkezést, de többéves a várólistánk. 1927-ben hat önkéntes dolgozott Wimbledonban, ma kétszázhúsz, a többségük évről évre visszatér. Versenyenként nagyjából tizenöt új tag kerül a csapatba, rájuk először kétéves próbaidő vár, utána válnak hivatalosan önkéntes felügyelővé. A jelentkezésnél minimum öt évet kell vállalni. A torna alatt általában napi tizenkét órát dolgoznak, többen éjjel.

– Elég kemény feltételek... Ha önkéntes, akkor nyilván nem is jár érte fizetség, ugye?
– Bizonyos távolság felett az utazási költséget kifizetik, de egyébként igen, ez önkéntes tevékenység.

– Mégis ilyen sokan akarnak bekerülni?
– A labdaszedőknél is óriási a túljelentkezés, pedig ott is szigorúak a követelmények, és nincs fizetség. Az ember ilyen verseny során minden reggel úgy érzi, mintha álmodna – csodálatos itt dolgozni, és szerencsére sokan hiszik, hogy rövid kis életünkben van fontosabb a pénznél. Roger Federer a mai napig emlegeti, micsoda élmény volt labdaszedőként ott lenni a svájci ATP-versenyen, pedig azóta rengeteg trófeát nyert. Ugyanígy megtiszteltetés felügyelőként a wimbledoni csapathoz tartozni – szinte mindenki gondolkodás nélkül vissza akar térni évekig, évtizedekig. Van egy kollégánk, aki két-három éve elég rosszul nézett ki, és egy négyszemközti beszélgetés alkalmával azt mondta nekem, imádkozik, hogy a verseny végét megélje, csak Wimbledon után haljon meg. Az idén is velünk dolgozik, szerencsére minden rendben van vele.

– Magyarországon bizonyos szituációban, mondjuk a boltban, azt szokták mondani, hogy mire sorra kerül az ember, megöregszik. Nem akarok tiszteletlennek tűnni, de a felügyelők többsége láthatóan „rutinos”...
– Ez nem tiszteletlenség, tényleg így van: néhányan még aktív dolgozóként adják be a jelentkezésüket, de mire bekerülnek és letöltik a próbaidőszakot, már nyugdíjasként jönnek el hivatalos csapattagként. A többség itt van húsz-harminc éve, Wimbledonban érte el a nyugdíjaskort – ez életünk végéig tartó hivatás.

– Mi a feladatuk pontosan?
– Üdvözlik a szurkolókat a teniszcentrumban, útba igazítanak, segítenek és természetesen szabályoznak. Ők állnak a nagyobb pályák lelátóin, a királyi páholytól az edzőknek kijelölt szektorokig. A felügyelők segítenek a közeli metróállomásnál és a jegyért sorban állóknak is. Utóbbiak esetében különösen fontos a feladatuk, hiszen az idén például voltak, akik már szombat este felállították a sátrukat, hogy az első hétfőn jegyhez jussanak, így a pontos tájékoztatás és rendszabályozás elengedhetetlen.

– A szabályok betartatásához nem kellene nagyobb fizikai erő?
– Nem, mert az udvarias viselkedés, a megfelelő hangnem és a tekintély elegendő. Sok rendőr dolgozik az eseményen, viszont a legritkább esetben van szükség rájuk. Ez itt Wimbledon, nem jellemző a balhé. Mindenki normálisan viselkedik, a kevés problémát általában az alkohol okozza, ezért nagyon figyelünk, hogy ne legyenek ittas emberek a sorban. Ennek az egésznek már hagyománya van: sokan évről évre visszajönnek sátorral, vagy utánaolvastak mindennek, és pontosan tudják, mire lesz szükségük. A világ minden tájáról érkeznek rajongók – az ausztrálok a legszórakoztatóbbak –, és néha vannak félreértések, de azért vagyunk ott, hogy ezeket megoldjuk.

– Az önkéntes felügyelőket óriási tisztelet övezi.
– Így van, ez az általános tapasztalat. Néhány éve történt, hogy az egyik idős felügyelőnkön nevetett két juniorteniszező. Nem sokkal később Roger Federer megjelent az edzőközpontban, név szerint köszöntötte a kollégát, és megkérdezte, hogy megy a dédunokáinak az iskola. A fiatalok döbbenten néztek.

– Ön hogyan jutott el a vezető pozícióig?
– Harminc évig nézőként jártam Wimbledonba. 2001-ben kerültem az önkéntes felügyelők közé, és hat éve vagyok a vezetőjük. Az előző főnök harmincnégy évig dolgozott ebben a pozícióban. Nekem sem ez a munkahelyem, több kiskereskedelmi boltot vezetek, a Grand Slam-torna ideje alatt pedig – a többi felügyelőhöz hasonlóan, aki nem nyugdíjas – szabadságot veszek ki. A családom ilyenkor nemigen lát, mert reggel fél hatkor mindennap kint vagyok a pályáknál, és este tíz előtt nem megyek haza.

– Van ideje mérkőzéseket nézni?
– Egyáltalán nincs, de azért fel tudnám sorolni az elmúlt, mondjuk, negyven év bajnokait gondolkodás nélkül.