Teniszláz Bukarestben – kár volt a felhajtásért

„Csütörtökön délben 12 órakor ötezer sportkedvelő várakozott türelmesen a Hadsereg Központi Háza előtt Bukarest belvárosában. A székház márványtermében került sor a pénteki Davis-kupa-döntő első eseményére, a háromnapos találkozó sorsolására, ötezer ember jött el, hogy ha csak egy pillanatra is, lássa a román és amerikai teniszezőket, elsőként szerezzen tudomást a háromnapos műsorról. Ezzel talán sikerült érzékeltetni azt a valóban nagyfokú érdeklődést, ami itt, a román fővárosban megnyilvánul a 35 év után újra Európában sorra kerülő Dk-döntő iránt. A sorsolás alkalmával egyébként nemcsak a műsor, hanem az amerikai csapat összeállítása is tisztázódott. Ezek szerint az amerikaiak a Smith, Gorman kettőssel veszik fel a küzdelmet a románok Nastase, Tiriac duójával szemben”– csigázta a kedélyeket Népsportban a román fővárosból tudósító Vad Dezső (igazán hozzáértő, lévén 1948-ban juniorként maga is wimbledoni döntős, főiskolai világbajnok teniszező).

A döntő a döntővel kezdődött, hiszen Ilie Nastase és Stan Smith a világ két legjobbjának számított 1972 őszén, előtte Wimbledonban Smith nyert a fináléban öt szettben, az év végi Mesterek Tornájának fináléjában Nastase visszavágott az amerikainak ugyancsak öt játszmában. Egy évvel korábban hasonló felállásban ugyanezzel a meccsel kezdődött a csata a salátástálért – simán győzött Stan Smith.

Merthogy 1971-ben is Egyesült Államok–Románia mérkőzéssel zárult a Davis-kupa-sorozat, az akkori kiírás szerint a kihívó, azaz challenge-rendszerben a címvédő Egyesült Államok egész évben arra várt, hogy ki gyűri maga alá a világot, azaz kivel mérkőzhet meg a trófeáért. Nos, a románok az európai B-zóna aranymeccsén a nyugatnémeteket (a teljes 1971–1972-es dupla évadban egyedül itt lépett pályára Ilie Nastasén és Ion Tiriacon kívül más: 4:0-nál az amúgy a Roland Garroson 1972-ben párosban negyeddöntős Petre Marmureanu), a zónaközi négyes döntőben pedig előbb Indiát, majd Brazíliát múlták felül, és máris készülhettek Charlotte-ba. Ahol 3–2-re alulmaradtak, de a meccs már az első vasárnapi egyes után eldőlt.

Egy év múlva merőben más volt a helyzet, hiszen megszűnt a kihívói rendszer, a címvédőnek is játszania kellett a saját zónájában. Románia az európai A-zónából jött, a döntőben a tbiliszi salakon kapta el 3–2-re a jórészt grúzokkal felálló Szovjetuniót (a csapat az első fordulóban ugyancsak Tbilisziben 3–2-re nyert a Baranyi Szabolccsal és Szőke Péterrel felálló magyar együttes ellen – 1973-tól aztán már az akkor 19 éves Taróczy Balázs volt az éljátékosunk), majd Ausztráliát győzték le Bukarestben a nagydöntőért.

Az amerikaiak a saját zónájukban a végén Chilét búcsúztatták, és a barcelonai salakon a spanyolok elleni 3–2-vel kvalifikálták magukat a végjátékba. Amelyben a Davis-kupa évtizedeken át élő örökös pályaválasztói szabálya (mindig a két csapat párharcának legutóbbi vendége játszik otthon) még nem volt érvényben, a románok hosszú tárgyalássorozat végén érték el, hogy ők legyenek a házigazdák, így a Davis-kupa-döntők történelmében példátlanul hosszú szünet, 35 év után ismét Európában, Bukarestben csaptak össze a felek.

A meteorológusokon semmi sem múlt, természetesen napfényes, jó időt ígértek a sorsdöntő hétvégére a román fővárosban. Mertek volna mást... – de ennél fontosabb, hogy ezúttal igazuk is lett. Szenzációnak számított, hogy a vasfüggönyön túlról, az Egyesült Államokból 51 tudósító érkezett Romániába, az újságírók száma meghaladta a százat és tizenegy televíziós társaság közvetítette a Davis-kupa fináléját. A híres salátástálat, amelyet kiállítottak a meccs előtti napokban, pedig több mint negyvenezren tekintették meg Bukarestben.

Amely a sportvilág első csúcseseménye volt a müncheni olimpia után, az amerikaiak pedig nem is rejtették véka alá, hogy a Fekete Szeptember emlékezetes szeptember 5-i terrorakciója után alig több mint egy hónappal féltik zsidó származású sportolóikat és vezetőiket. Brian Gottfried nem is utazott el Bukarestbe, Harold Solomon ott volt, de nem játszott, a szövetségi kapitány, Dennis Ralston dacolt a veszéllyel és végigdolgozta az oldalvonal mellett a három napot. Szerencsére jobb volt félni, mint megijedni, Bukarestben senkinek sem esett bántódása. Ráadásul a vonalbírók sem voltak olyan „formában”, mint a nyáron az ausztrálok ellen, ha már az auszik kapitánya, Neale Fraser nem győzte óvni a meccs előtt Ralstont a hazai segítőktől... Persze az is igaz, hogy salakon annyira azért nem volt könnyű csalni.

Ilie Nastase és Stan Smith kezdett tehát, a világ két legjobbja, akik közül Nastase kifejezetten utált nyitó meccset játszani, az 1972-es döntő után meg vélhetően végképp. Hiszen hiába volt zseni a románok első számú embere, hiába állt az ő neve az ATP első hivatalos világranglistája élén szűk egy évvel később (éppen 1973. augusztus 23-án, Románia legnagyobb nemzeti ünnepén), ha most, amikor az akkor már több mint hét éve a Román Kommunista Pártot vezető Nicolae Ceausescuval az élen a Lajtán innen mindenki a kapitalista világrend térdre kényszerítését látta bele az amerikaiak elleni Dk-döntőbe, csődöt mondott. (Még úgy is, hogy a román pártfőtitkár a szovjet blokkból amolyan különutasként a hatnapos háború idején egyedüliként nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, később kimaradt a Csehszlovákia elleni invázióból, és Románia éppen 1972-ben első kelet-európaiként már az IMF-hez is csatlakozott...)

Stan Smith viszont leütötte Nastasét a pályáról. Tie-break a sorozatban akkoriban (és egészen 1989-ig) nem lévén, az első szett még 11:9-es krimibe torkollott, de már ebben is a szalmahajú jenki volt a jobb, a folytatásban pedig a döbbent bukaresti publikum előtt mindössze öt gémet engedélyezett a bohém bálványnak. Ezek után könnyű volt kiszámolni, hogy ha a fémütővel (!) teniszező Tom Gormant meg is veri a két román (így történt), Smith simán elintézi majd Tiriacot (elintézte), párosban pedig a specialista, Smithszel friss wimbledoni és US Open-döntős Erik van Dillent bevető amerikaiak nem adnak majd esélyt a fáradt Nastasénak és Tiriacnak. (Akik év közben nem játszottak egymás oldalán, Nastase a nagy versenyeken a spanyol Orantesszel indult.) És tényleg, a felek kottából játszottak, pontosan így pergett le a hátralévő két és fél nap, az Egyesült Államok 3–2-vel haza-, azaz visszavitte a salátástálat az óceánon túlra.

A Népsportot meglepte a románok párosveresége, de az összeszokottság ebben a műfajban többet ér, mint a két egyéni tudás összessége. „A mérkőzés hatása alatt állok   – nyilatkozta a vasárnapi zárás után a Népsportnak dr. Fal Antal, a Magyar Teniszszövetség elnöke. –   A románok a páros vereségével vesztették el lehetőségeiket. S ebben komoly része lehet annak, hogy Nastase és Tiriackorábbi 26 közös Davis-kupa-meccsükből csak négyet veszítettek el – a szerk.)az év folyamán összekülönbözött, szétvált, és a szövetség nem volt elég erős,  hogy összetartsa őket.”

A román szurkolók attól sem derültek jobb kedvre, hogy a kupaalapító Dwight F. Davis akkoriban már igencsak idős fia ünnepi beszédében Budapestet mondott Bukarest helyett, de ez legyen a legnagyobb baj – a lényeg, hogy a trófeát immár 24-edszer az Egyesült Államok nyerte el.

Ehhez képest az amerikaiak még ma is csak 32-nél járnak, legutóbb 15 éve sikerült nyerniük, sőt azóta döntőt sem játszottak. Nem is beszélve a románokról, akiknek az 1972-es finálé vélhetően örökre elszalasztott esély marad.