Isten veled, Zoli!

Az én gyermekkoromban azért akartak a srácok futballisták lenni, mert olyanok játszottak, mint Varga Zoltán. Isten áldotta tehetség volt, noha csak 12-szeres válogatottságig vitte. Valahogy ragadt hozzáa labda. Rúgótechnikája páratlan volt, mert a tehetsége mellé szorgalom is párosult. Ez akkoriban ritkaságszámba ment. Hihetetlen érzéke volt az összjátékhoz, labdáinak szeme volt. A 16-os környékéről lőtt szabadrúgásaiban mindig benne volt a gól. Egy Fradi–Újpest meccsen oda-vissza kötényt adott Noskó Ernőnek, a szigorú újpesti beállósnak, ez a cselekedete még Esterházy Péter írót is megihlette.

Egy David Beckhammel kapcsolatos cikkben le mertem írni, hogy az angol Varga Zoli cipőjét sem vihette volna –már ami a talentum összehasonlítását illeti –, a szerkesztők kihúzták a mondatot, de aki látta játszani, nem tartja túlzónak a megállapítást. Persze a maiak azt mondják, hogy akkoriban még kocka alakú volt a labda. Lehet, de Zoli jól bánt vele. Flegma könnyedséggel ugrott fel a 16-oson ollózni, s nem egyszer gól lett a vége. Ha hozzá került a labda, mindig valami váratlan megoldásra lehetett számítani.

Emlékszem, 1968 szeptemberében Honvéd–Fradi volt a Népstadionban, s a zöld-fehérek a meccs végén szabadrúgáshoz jutottak, ahogyan Szepesi a jobb tájékozódás érdekében szokta volt mondani, a Keleti pályaudvar felé eső kapura. Már elindultam hazafelé, de megálltam, mert Varga – ki más? – készülődött a szabadrúgáshoz. Illetve az volt a megdöbbentő, hogy nem készülődött, hanem úgy húszról, nekifutás nélkül, a sorfal felett benyeste a felső sarokba. Ezzel nyert az FTC 1:0-ra. De akkor még nem tudtam, hogy már ritkán hallok felőle. Néhány héttel később egy vasárnap délután a Móricz Zsigmond körtéren a rikkancs ezzel adta el a Hétfői Híreket: „Varga Zoltán disszidált a mexikói olimpián!” Mérhetetlen űrt éreztem 13évesen – pedig akkor nem csak ő volt az egyetlen klasszis a magyar pályákon. Külföldi karrierjéről nagyon keveset lehetett tudni, akkoriban nem szerették a disszidenseket, még ha zsenik voltak akkor sem. Olykor a Szabad Európa Rádióban Cseke László a szombati és vasárnapi Tinédzser parti közben bemondta, ha a Varga zseniálisan játszott a Herthában. Volt, hogy oktatta a Beckenbauer-féle Bayern Münchent. Aztán jött a bundabotrány...

A rendszerváltozás után ő is gyakrabban járt haza: ott volt Albert Flóri 50. születésnapjára rendezett meccsén 1991-ben, a telt házas publikum legalább annyira volt kíváncsi Zolira, mint az ünnepeltre. Remekül futballozott. Aztán amikor 1996-ban a Fradi edzője lett, az első edzésen fürtökben lógtak rajta az emberek. Sírva fogadták az egykori klasszist. Vargának is bepárásodott a szeme, talán akkor gondolt először arra, nem biztos, hogy jól döntött, amikor elhagyta az országot. Aztán levezette az edzést. Helyből adogatta be a szögleteket, szabadrúgásokat gyakoroltatott Hrutkával.

Nem sokkal később ismét haragba került a világgal... Így élte az életét, megosztó személyiség volt, olyan aki az egyik kezével lerombolta, amit a másikkal felépített. Élete torzómaradt. Játékosként és edzőként is.

De ez most az érzelmek helye. Az elmúlt ifjúság egy darabja.

Talán nem véletlen, hogy futballozás közben érte a halál. Biztos jól játszott…

Isten veled, Zoli!

Thury Gábor