Barátok között

Áldatlan állapot szűnt meg Rátgéber László távozásával: azzal, hogy az edző a Fenerbahce együtteséhez igazolt, átvágta a gordiuszi csomót. Mert Pécsen Rátgéber hazatérése óta tapintani lehetett a feszültséget. A városban a női kosárlabdát egyetemi szintre emelő szakembert tavaly novemberben menesztették a Szpartak Moszkvától, jó egy héttel azelőtt, hogy az orosz klub öntörvényű tulajdonosát, Sabtaj von Kalmanovicsot meggyilkolták.

Mit tehet az ember, ha a moszkvai munkaviszonya szép végkielégítéssel a zsebben megszűnik, s amúgy majd' minden szál Pécshez köti? Rátgéber hazaköltözött a lakóhelyére, egyben korábbi sikerei színhelyére, és szinte visszatérése másnapjától csak az volt a kérdés, mikor ül le a MiZo Pécs kispadjára.

Mindeközben jó barátja, együttműködésük idején a hierarchiában őt követő Fűzy Ákos küszködött a csapattal. Az szinte mindenki számára természetes volt, hogy 2008-ban Rátgéber után Fűzy kapta meg a lehetőséget a kilenc bajnoki címet és ugyanennyi Magyar Kupa-sikert elérő Rátgéber után – ám az eszébe sem jutott senkinek, hogy Fűzy „tanársegéd” második idényében végül is hétről hétre a Rátgéber-egyetem névadója előtt kénytelen bizonyítani rátermettségét.

Mert a Moszkvából hazatérő tréner némi hezitálás után kilátogatott volt csapata hazai mérkőzéseire, ahol bizony egy-egy gyengébb vagy annak minősített teljesítmény után a szurkolók kórusban skandálták a nevét. Ez a fajta spontán személyi kultusz pedig Magyarországon elég is az edzőváltáshoz, főleg úgy, hogy a csapat játéka igencsak akadozott... Az Euroligában – amelynek négyes döntőjébe Rátgéber háromszor is bejuttatta az együttest – már a nyolc közé sem került a csapat, februárban a különösebben acélosnak nem mondható Krakkó megálljt parancsolt.

A közönség ilyenkor nem azt nézi, hogy a jelenlegi gárda játékerőben elmarad a korábbiaktól, a lényeg, hogy ami Rátgébernek sikerült, azt Fűzy megközelíteni sem tudta. Különben is: a meccseken ott ül az az ember, aki hagyományt teremtett Pécsen, a városi legenda szerint, ha polgármester akart volna lenni, akkor annak is megválasztják, miközben a jó barát, aki hosszú évekig mellette tanulta a szakma csínját-bínját, de szuverén egyéniségként a saját útját járná, kínlódik.

Az még nem lett volna baj, hogy a szurkolók elbizonytalanodtak, de a tulajdonosi kört is megosztotta az áldatlan állapot. A „város” Rátgébert akarta, minderről az érintett is tudomást szerzett, sőt egy napig vezetőedzőnek is tekintette magát, noha erről barátja nem szerzett tudomást... Már-már magyarosan fejeződött be a történet, de Fűzyt mégsem váltották le, amelyben az a korántsem mellékesnek számító tény is közrejátszhatott, hogy a pécsi sikerek kovácsa nem tartozik az „olcsójánosok” közé, neki viszont a tulajdonosok még régről tartoznak – akárcsak a jelenlegi szakvezetőnek, Fűzynek, hogy a játékosokról ne is beszéljünk.

Aztán a bajnoki finálé már a játékról szólt: a Pécs varázsütésre „kiegyenesedett”, de ehhez az is kellett, hogy Fűzy már-már rátgéberi stílusban leiskolázza soproni kollégáját, a válogatottat irányító Székely Norbertet, és azt se hallgassuk el, hogy két év alatt másodszor nyerte meg a Péccsel a Magyar Kupát. Fűzy szerényen élte meg a sikert, az azóta Győr felé kacsingató tréner csupán később nyilatkozta, hogy a döntő meccsei között ugyan már váltottak néhány szót, de egy tisztázó beszélgetés még várat magára valamelyikük teraszán közte és Rátgéber között. Finom vörös bor mellett, mert hogy Rátgébert idézzük, „rövid ahhoz az élet, hogy sz... vörös borokat igyunk.”

Meg ahhoz is, hogy egy barátságban tisztázatlan kérdések maradjanak. Még akkor is, ha Rátgéber távozása jócskán könnyít a helyzeten.

Thury Gábor

Mit tehet az ember, ha a moszkvai munkaviszonya szép végkielégítéssel a zsebben megszűnik, s amúgy majd' minden szál Pécshez köti? Rátgéber hazaköltözött a lakóhelyére, egyben korábbi sikerei színhelyére, és szinte visszatérése másnapjától csak az volt a kérdés, mikor ül le a MiZo Pécs kispadjára.

Mindeközben jó barátja, együttműködésük idején a hierarchiában őt követő Fűzy Ákos küszködött a csapattal. Az szinte mindenki számára természetes volt, hogy 2008-ban Rátgéber után Fűzy kapta meg a lehetőséget a kilenc bajnoki címet és ugyanennyi Magyar Kupa-sikert elérő Rátgéber után – ám az eszébe sem jutott senkinek, hogy Fűzy „tanársegéd” második idényében végül is hétről hétre a Rátgéber-egyetem névadója előtt kénytelen bizonyítani rátermettségét.

Mert a Moszkvából hazatérő tréner némi hezitálás után kilátogatott volt csapata hazai mérkőzéseire, ahol bizony egy-egy gyengébb vagy annak minősített teljesítmény után a szurkolók kórusban skandálták a nevét. Ez a fajta spontán személyi kultusz pedig Magyarországon elég is az edzőváltáshoz, főleg úgy, hogy a csapat játéka igencsak akadozott... Az Euroligában – amelynek négyes döntőjébe Rátgéber háromszor is bejuttatta az együttest – már a nyolc közé sem került a csapat, februárban a különösebben acélosnak nem mondható Krakkó megálljt parancsolt.

A közönség ilyenkor nem azt nézi, hogy a jelenlegi gárda játékerőben elmarad a korábbiaktól, a lényeg, hogy ami Rátgébernek sikerült, azt Fűzy megközelíteni sem tudta. Különben is: a meccseken ott ül az az ember, aki hagyományt teremtett Pécsen, a városi legenda szerint, ha polgármester akart volna lenni, akkor annak is megválasztják, miközben a jó barát, aki hosszú évekig mellette tanulta a szakma csínját-bínját, de szuverén egyéniségként a saját útját járná, kínlódik.

Az még nem lett volna baj, hogy a szurkolók elbizonytalanodtak, de a tulajdonosi kört is megosztotta az áldatlan állapot. A „város” Rátgébert akarta, minderről az érintett is tudomást szerzett, sőt egy napig vezetőedzőnek is tekintette magát, noha erről barátja nem szerzett tudomást... Már-már magyarosan fejeződött be a történet, de Fűzyt mégsem váltották le, amelyben az a korántsem mellékesnek számító tény is közrejátszhatott, hogy a pécsi sikerek kovácsa nem tartozik az „olcsójánosok” közé, neki viszont a tulajdonosok még régről tartoznak – akárcsak a jelenlegi szakvezetőnek, Fűzynek, hogy a játékosokról ne is beszéljünk.

Aztán a bajnoki finálé már a játékról szólt: a Pécs varázsütésre „kiegyenesedett”, de ehhez az is kellett, hogy Fűzy már-már rátgéberi stílusban leiskolázza soproni kollégáját, a válogatottat irányító Székely Norbertet, és azt se hallgassuk el, hogy két év alatt másodszor nyerte meg a Péccsel a Magyar Kupát. Fűzy szerényen élte meg a sikert, az azóta Győr felé kacsingató tréner csupán később nyilatkozta, hogy a döntő meccsei között ugyan már váltottak néhány szót, de egy tisztázó beszélgetés még várat magára valamelyikük teraszán közte és Rátgéber között. Finom vörös bor mellett, mert hogy Rátgébert idézzük, „rövid ahhoz az élet, hogy sz... vörös borokat igyunk.”

Meg ahhoz is, hogy egy barátságban tisztázatlan kérdések maradjanak. Még akkor is, ha Rátgéber távozása jócskán könnyít a helyzeten.

Thury Gábor