Bajnokok

Cseh Laci keretbe foglalta eddigi pályafutását: Athénban (2004) bronzérmet nyert a 400 méteres vegyes úszásban, Londonban 200 vegyesen szintén a dobogó harmadik fokára állhatott. Pekingben 400-on, 200-on és 200 m pillangón ezüstérmes lett.
Cseh Laci nyilván másképp képzelte londoni szereplését. Hogy az álmok voltak merészek vagy egyszerűen csak a felkészülést szúrták el, sohasem tudjuk meg. A 400 vegyesen elkövetett baki abban is megbosszulta magát, hogy ráment a 200 pillangó is.

Cseh Laci keretbe foglalta eddigi pályafutását: Athénban (2004) bronzérmet nyert a 400 méteres vegyes úszásban, Londonban 200 vegyesen szintén a dobogó harmadik fokára állhatott. Pekingben 400-on, 200-on és 200 m pillangón ezüstérmes lett.
Cseh Laci nyilván másképp képzelte londoni szereplését. Hogy az álmok voltak merészek vagy egyszerűen csak a felkészülést szúrták el, sohasem tudjuk meg. A 400 vegyesen elkövetett baki abban is megbosszulta magát, hogy ráment a 200 pillangó is.

Itt azért álljunk meg egy gondolat erejéig. A sportoló azzal vágott az olimpiának, hogy meg szeretné előzni a két amerikait. Nem mondta ki, hogy ez aranyérmet jelent, de a 400 és 200 vegyes eredményeinek ismeretében utólag kijelenthetjük, azért utazott Londonba. Nyilván ennek szellemében készült. Ha pedig első számában, a 400 vegyesen ő nem gondolta, hogy Phelps oldalvizén kieshet, mi pláne nem. Az, hogy lemaradt a döntőről, mélyütésként érte, boksznyelven fogalmazva a 200 pillangón még számoltak rá, és a rövidebb vegyesre tisztult ki. Nem esett abba a hibába, mint 400-on, a döntőbe a második idővel került be. Nyilván a lelke mélyén reménykedett, hogy két nagy ellenfelét elkaphatja – bronz lett belőle.

Laci talpra állt.

Olyannyira, hogy Laci a rádióban azt nyilatkozta, nem tartja elképzelhetetlennek, hogy folytatja. Mert nagyon vágyik egy olimpiai aranyra. S noha még nem tart ott, de egy felkészülésnek nem lehet vágyak nélkül nekivágni.
Amit az ötödik helyezett Joó Abigél művelt, arra nem lehet szavakat találni. A végső győztes, az amerikai Harrison sérüléséig gyakorlatilag semmit sem tudott csinálni a magyar dzsudoka ellen. Próbálta megdobni így, megdobni úgy, ha lekerültek a tatamira, a földharcot erőltette, de Abigél vazarival vezetett ellene. Ellenfele akcióiból úgy lépett ki, hogy leperdült róla, szinte erőlködés nélkül blokkolta.

Aztán egy akciót követően a jobb térdére érkezett. Van ilyen, gondoltam, nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, aztán egy pillanat alatt ledermedtem: Abigélnek nem is az arcán látszott elsősorban a fájdalom, az volt vészjósló, ahogyan sántikált. Hiába próbálta, nem tudott teljes súlyával a lábára állni. S a dzsúdó nemcsak abból a szempontból kegyetlen sportág, hogy az ellenfél egy jól sikerült akciója véget vethet a küzdelemnek, hanem azért is, mert sérülés esetén nem lehet orvosi segítséget igénybe venni. Kész, vége, már csak idő kérdése volt, mikor nyer az amerikai.

Normális sportoló ilyenkor visszalép, mondván nem kockáztat tovább, hogy sérülése még súlyosabb legyen. Ehelyett amikor Joó Abigélt megkérdezték, folytatja-e, azt felelte, persze. Beinjekciózva állt ki lengyel ellenfele ellen, akit hátrányból megvert – már ez is elképesztő bravúr volt –, de francia Audrey Tcheumeo elgáncsolta a dobogóhoz vezető úton.

Hogy Abigél sérülten is folytatta, ez mentalitás kérdése, nem csak az olimpián tett volna hasonlóan. Ahhoz viszont, hogy nyomon követhessük a cselgáncsozó küzdelmét – nem elsősorban az ellenfelekkel, hanem a fájdalommal – az olimpia eseménye kellett. Egy Eb vagy vb után maximum hallomásból értesültünk volna, hogy Abigél nem adta fel. Sportága ugyanis nem olyan népszerű, hogy a tévécsatornák tülekedjenek a cselgáncs közvetítéséért. De az olimpia más. A képernyő mindent megmutat. Azt is, hogy valaki nemcsak tehetséges cselgáncsozó, hanem bajnok is. Lehet, hogy patetikus szavak ezek, de van, amikor nem a helyezése minősíti a sportolót.

Egyelőre ebben bízhatnak a kézilabdázóink és vízipólósaink is – egyelőre ironikus értelemben persze. Kásásék nyertek, mégpedig 17–15-re győzték le a románokat, a britek következnek, tehát a románok elleni győzelem – sikernek semmiképpen nem mondanám – továbbjutást ért, de majdnem úgy küzdöttünk a románokkal szemben, mint ahogyan a pekingi döntőben az Egyesült Államok ellen, márpedig a britek után tényleg az amerikaiak következnek. Mivel tart a torna, maradjunk a szikár tényeknél. A szerbek 14 gólt dobtak, a románok 15-öt. Ami a dobottakat illeti, játékosaink úgy örültek neki, mintha egy nagy torna döntőjében szerezték volna. Mondjuk azt, kezd összeállni a közösség. Bízom benne, lesz olyan is, hogy Szivósék blazírt pofával lövik a gólokat. Én akkor is fogok örülni.

Alább pedig Laurencz Lászlót idézném. A szakember a Nemzeti Sportnak többek között ezt nyilatkozta a horvátoktól elszenvedett 26–19-es vereség után. „(…) a mieinknél mindössze három pozitívumot láttam. Az első, hogy csak hatvan percig tartott a meccs, és nem kellett tovább szenvedniük. A második, hogy Ilyés Ferenc végre betalált. A harmadik, hogy Mocsai Tamás megint megmutatta, remek formában, nagy szívvel játszik. Társai viszont mintha nem hitték volna el, hogy lehet esélyük, és a lélektelen játék ide vezet. (…) Van még két meccsünk, de veszélyes lehet, ha a szerbek elleni utolsó találkozón akarjuk kiharcolni a továbbjutást. Pedig mintha ezt érezném a csapaton…”

No comment.