Nem úszunk a boldogságban

Fürdőnadrágot csupán nyári kánikulában viselő ember – azaz az átlagpolgár – az előzetes hírek alapján jobb eredményeket várt az úszóktól, s ha nem is a makro- és mikrociklusok bűvöletében él, azért tudni szeretné, mi a kevésbé jó szereplés oka.

Az úszók felkészülése kapcsán korábban az „jött át”, hogy klasszisainkon kívül sok olyan utazónk van, akinek a tapasztalatszerzés a cél, elsősorban a riói olimpián lehet velük számolni. Ezt fogadjuk el, noha az olimpia nem elsősorban az a verseny, amelyen a tapasztalatot kell szerezni, a játékok hangulatát tényleg meg kell szokni. Potenciális esélyes Rióban ne mondhassa, hogy elvonta a figyelmét az olimpia légköre. Nem az én feladatom eldönteni, hogy ki kellett-e vinni mindenkit, akik végül az „úsztak még” kategóriában versenyeztek. Fogadjuk el, hogy a szinteket teljesítő fiatal úszóinknak a részvétel volt a fontos – elvégre olimpiáról van szó –, ám így is kérdés, miért nem dőltek meg az egyéni csúcsok. Ha ez egy-két esetben marad el, az benne van a pakliban. Az is, hogy a legjobbaknak a legnehezebb javítani, de kevés igazán jó eredmény született. (Gyurta Dániel, Kozma Dominik, Kapás Boglárka, a 4x100-as vegyes váltó s talán Dara Eszter szereplése a kivétel.)

Nemcsak ennek vagy annak a műhelynek a versenyzői nem úsztak jól, mintha az egész csapat formaidőzítésével baj lett volna. Vagy mással? Éppen az olimpiára ne sikerült volna kihegyezni a formákat? Máskor miért nincs ezzel gond? Kis Gergő, a 400 gyorson hatodik helyezett, 1500-on jóval a várakozás alatt szereplő úszónk önkritikus volt, majd megjegyezte, azokon kellene számon kérni az eredményeket, akik nála nagyobb támogatást kaptak. Ezt értsük, ahogy akarjuk.

Cseh Lászlóval kapcsolatban a zuhanyhíradóból már folynak a hírek. Az olimpia végére belelendülő úszónk gyakorlatilag magára vállalta, ő az oka a gyengébb eredményeinek, aztán hozzátette, Rióban is indulna. Ez utóbbin most ne csámcsogjunk, én látok pozitívumot ebben a nyilatkozatban. Laci, aki évekig egyet jelentett a magyar úszósporttal, érzi magában a motivációt, hogy nekifusson a 2016-os olimpiának. Pontosabban nem is ehhez kell erő, hanem a felkészüléshez. Harmadik olimpiája után is az aranyérem bűvöletében él.

Inkább sportvezetőink hozzáállását nem értettem az ügyben. A szövetségi kapitány, Kiss László elmondta, a MOB-nál majd szóvá teszi, a Sportkórház orvosai miért avatkoztak szerinte a kelleténél jobban az úszó felkészülésébe. Hogy valami másképpen történt London előtt, arról Turi György edző nyilatkozatai is árulkodtak, ő többször is kijelentette, ez olyan felkészülés, hogy tizenkilencre lapot kértek. Most már értjük: olyan kockázatos. Az sem titok, Cseh és trénere között hűvösebb lett a viszony. Emberi oldalról minden érthető, hiszen Laci olimpiai bajnok akart lenni, ezért minden segítséget igénybe vett, tudományos alapon edzett, a szakmát képviselő Turi háttérbe szorulhatott – vagy legalábbis úgy érezhette. Nyilván az érdekeltek azt gondolták, ha bejön, mindenkinek igaza van, nem jött be, most lehet az orvosi stábra fújni. Cseh utólag mindent magára vállalt, mondván, az ő akarata döntött. Erre azt mondom, rendben, nyilván Kissék is ezt mondták, amikor Laci előállt az új módival – egyébként mit mondhattak volna napjaink egyik legjobb sportolójának a felvetésére? –, csak a gyengébb szereplés után nem kellene a MOB-hoz szaladgálni, hogy az orvosok rontottak el mindent. Laci esetében, úgy látszik, – futballnyelven szólva – „játékosuralom” volt. Szakmailag a korábbi felkészülések során mindent kipróbáltak, hogy Michael Phelps és Ryan Lochte elé kerüljön, Laci új területen kereste a fejlődés lehetőségét. Vagy ha így jobban tetszik, másban hitt.

A magam részéről a legcinikusabbnak Gyárfás Tamás szövetségi elnök Lacihoz intézett kérdését érzem, hogy akkor a jövőben kivel folytatja a munkát? Úgy tesz, mintha nem az ő házában égne a függöny. Ami a kérdést illeti, Laci és Turi György nyilván leül egymással megbeszélni a történteket, s talán azt is, amit éppen Phelps bökött ki a 200 vegyes eredményhirdetése után, hogy Laci miért nem fekszik rá a 100 pillangóra. Egy 18-szoros olimpiai bajnok felvetését lehet, hogy fontolóra kellene venni…

Az sem zárható ki, hogy az országimázst egyébiránt erősítő hazai rendezésű Európa-bajnokság ártott a felkészülésnek. Több szempontból is. Nagyon jól hangzik, hogy a „versenyzőink munkából úsztak a kontinensbajnokságon”, de nem feltétlenül igaz. Mert Debrecenben mégiscsak verseny volt zsúfolt lelátók előtt, megemelkedett adrenalinszinttel, nem mellékesen elvárásokkal, tehát lehet, hogy munkából jöttek, de az Eb egy hete alatt tuti mást csináltak (versenyeztek, Hosszú Katinka ide, majd oda akklimatizálódott), mint amit akkor végeztek volna, ha valamelyik uszodában már tényleg Londonra készülnek. Ez már sohasem ellenőrizhető, tehát feltételezés, könnyen kontrázható, de ne vessük el. Mint ahogyan azt se, hogyha nem májusban, hanem korábban rendezik a debreceni Eb-t, akkor nem „lóg” ennyire bele a közvetlen felkészülésbe. De erről nem mi, rendezők tehettünk, eleve ez volt a kontinensbajnokság időpontja. S Debrecenben nem lehetett azt megtenni, hogy a magyarok nem indulnak. S azt sem, ha indulnak, nem teszik oda magukat. Ebből az következik, hogy a felkészülés legnagyobb melléfogása az Eb-rendezés volt? Persze akkor is lett volna Eb, ha nem Magyarország vállalja be, de akkor ilyen vagy olyan indokkal éremesélyesnek tartott úszóinkat nem kellett volna rajtkőre állítani. Most persze lehet azt mondani, hogy Gyurta jól úszott az Eb-n, mégis olimpiai bajnok lett, de mindenkire máshogyan hatnak a körülmények. A szakma igyekezett visszafogni a hangulatot, ám a közvélemény túlértékelte az eredményeket, mint ahogyan az ifjúsági olimpián történteket is. Hogy miért van ez így, arra nehéz választ adni. Talán azért becsüljük túl a jó eredményeket, mert a hétköznap bennünket érő sikertelenségeket ezzel kompenzáljuk? Talán azért, mert képtelenek vagyunk elfogadni, hogy már nem vagyunk sportnemzet, ezért kapaszkodunk minden sikerbe, akár az értékén felül? Hiába figyelmeztetnek, ne vonjunk le messzemenő következtetéseket, mi levonunk. Egyszerűen nem akarjuk elfogadni: az nem lehet, hogy…

De, sajnos lehet.

Itt tartottam, amikor velem egykorú barátomtól SMS-t kaptam a 4x100-as vegyes váltó szenzációs, ötödik helyet érő úszása után. Idézem: „Cseh 53.40-et, Gyurta 59.01-et, Pulai 51.82-t, Kozma 48.79-et úszott. Ez igen jó! Így kellett volna végig!”

Hát igen. Az utolsó mondatban talán minden benne van.

Fürdőnadrágot csupán nyári kánikulában viselő ember – azaz az átlagpolgár – az előzetes hírek alapján jobb eredményeket várt az úszóktól, s ha nem is a makro- és mikrociklusok bűvöletében él, azért tudni szeretné, mi a kevésbé jó szereplés oka.

Az úszók felkészülése kapcsán korábban az „jött át”, hogy klasszisainkon kívül sok olyan utazónk van, akinek a tapasztalatszerzés a cél, elsősorban a riói olimpián lehet velük számolni. Ezt fogadjuk el, noha az olimpia nem elsősorban az a verseny, amelyen a tapasztalatot kell szerezni, a játékok hangulatát tényleg meg kell szokni. Potenciális esélyes Rióban ne mondhassa, hogy elvonta a figyelmét az olimpia légköre. Nem az én feladatom eldönteni, hogy ki kellett-e vinni mindenkit, akik végül az „úsztak még” kategóriában versenyeztek. Fogadjuk el, hogy a szinteket teljesítő fiatal úszóinknak a részvétel volt a fontos – elvégre olimpiáról van szó –, ám így is kérdés, miért nem dőltek meg az egyéni csúcsok. Ha ez egy-két esetben marad el, az benne van a pakliban. Az is, hogy a legjobbaknak a legnehezebb javítani, de kevés igazán jó eredmény született. (Gyurta Dániel, Kozma Dominik, Kapás Boglárka, a 4x100-as vegyes váltó s talán Dara Eszter szereplése a kivétel.)

Nemcsak ennek vagy annak a műhelynek a versenyzői nem úsztak jól, mintha az egész csapat formaidőzítésével baj lett volna. Vagy mással? Éppen az olimpiára ne sikerült volna kihegyezni a formákat? Máskor miért nincs ezzel gond? Kis Gergő, a 400 gyorson hatodik helyezett, 1500-on jóval a várakozás alatt szereplő úszónk önkritikus volt, majd megjegyezte, azokon kellene számon kérni az eredményeket, akik nála nagyobb támogatást kaptak. Ezt értsük, ahogy akarjuk.

Cseh Lászlóval kapcsolatban a zuhanyhíradóból már folynak a hírek. Az olimpia végére belelendülő úszónk gyakorlatilag magára vállalta, ő az oka a gyengébb eredményeinek, aztán hozzátette, Rióban is indulna. Ez utóbbin most ne csámcsogjunk, én látok pozitívumot ebben a nyilatkozatban. Laci, aki évekig egyet jelentett a magyar úszósporttal, érzi magában a motivációt, hogy nekifusson a 2016-os olimpiának. Pontosabban nem is ehhez kell erő, hanem a felkészüléshez. Harmadik olimpiája után is az aranyérem bűvöletében él.

Inkább sportvezetőink hozzáállását nem értettem az ügyben. A szövetségi kapitány, Kiss László elmondta, a MOB-nál majd szóvá teszi, a Sportkórház orvosai miért avatkoztak szerinte a kelleténél jobban az úszó felkészülésébe. Hogy valami másképpen történt London előtt, arról Turi György edző nyilatkozatai is árulkodtak, ő többször is kijelentette, ez olyan felkészülés, hogy tizenkilencre lapot kértek. Most már értjük: olyan kockázatos. Az sem titok, Cseh és trénere között hűvösebb lett a viszony. Emberi oldalról minden érthető, hiszen Laci olimpiai bajnok akart lenni, ezért minden segítséget igénybe vett, tudományos alapon edzett, a szakmát képviselő Turi háttérbe szorulhatott – vagy legalábbis úgy érezhette. Nyilván az érdekeltek azt gondolták, ha bejön, mindenkinek igaza van, nem jött be, most lehet az orvosi stábra fújni. Cseh utólag mindent magára vállalt, mondván, az ő akarata döntött. Erre azt mondom, rendben, nyilván Kissék is ezt mondták, amikor Laci előállt az új módival – egyébként mit mondhattak volna napjaink egyik legjobb sportolójának a felvetésére? –, csak a gyengébb szereplés után nem kellene a MOB-hoz szaladgálni, hogy az orvosok rontottak el mindent. Laci esetében, úgy látszik, – futballnyelven szólva – „játékosuralom” volt. Szakmailag a korábbi felkészülések során mindent kipróbáltak, hogy Michael Phelps és Ryan Lochte elé kerüljön, Laci új területen kereste a fejlődés lehetőségét. Vagy ha így jobban tetszik, másban hitt.

A magam részéről a legcinikusabbnak Gyárfás Tamás szövetségi elnök Lacihoz intézett kérdését érzem, hogy akkor a jövőben kivel folytatja a munkát? Úgy tesz, mintha nem az ő házában égne a függöny. Ami a kérdést illeti, Laci és Turi György nyilván leül egymással megbeszélni a történteket, s talán azt is, amit éppen Phelps bökött ki a 200 vegyes eredményhirdetése után, hogy Laci miért nem fekszik rá a 100 pillangóra. Egy 18-szoros olimpiai bajnok felvetését lehet, hogy fontolóra kellene venni…

Az sem zárható ki, hogy az országimázst egyébiránt erősítő hazai rendezésű Európa-bajnokság ártott a felkészülésnek. Több szempontból is. Nagyon jól hangzik, hogy a „versenyzőink munkából úsztak a kontinensbajnokságon”, de nem feltétlenül igaz. Mert Debrecenben mégiscsak verseny volt zsúfolt lelátók előtt, megemelkedett adrenalinszinttel, nem mellékesen elvárásokkal, tehát lehet, hogy munkából jöttek, de az Eb egy hete alatt tuti mást csináltak (versenyeztek, Hosszú Katinka ide, majd oda akklimatizálódott), mint amit akkor végeztek volna, ha valamelyik uszodában már tényleg Londonra készülnek. Ez már sohasem ellenőrizhető, tehát feltételezés, könnyen kontrázható, de ne vessük el. Mint ahogyan azt se, hogyha nem májusban, hanem korábban rendezik a debreceni Eb-t, akkor nem „lóg” ennyire bele a közvetlen felkészülésbe. De erről nem mi, rendezők tehettünk, eleve ez volt a kontinensbajnokság időpontja. S Debrecenben nem lehetett azt megtenni, hogy a magyarok nem indulnak. S azt sem, ha indulnak, nem teszik oda magukat. Ebből az következik, hogy a felkészülés legnagyobb melléfogása az Eb-rendezés volt? Persze akkor is lett volna Eb, ha nem Magyarország vállalja be, de akkor ilyen vagy olyan indokkal éremesélyesnek tartott úszóinkat nem kellett volna rajtkőre állítani. Most persze lehet azt mondani, hogy Gyurta jól úszott az Eb-n, mégis olimpiai bajnok lett, de mindenkire máshogyan hatnak a körülmények. A szakma igyekezett visszafogni a hangulatot, ám a közvélemény túlértékelte az eredményeket, mint ahogyan az ifjúsági olimpián történteket is. Hogy miért van ez így, arra nehéz választ adni. Talán azért becsüljük túl a jó eredményeket, mert a hétköznap bennünket érő sikertelenségeket ezzel kompenzáljuk? Talán azért, mert képtelenek vagyunk elfogadni, hogy már nem vagyunk sportnemzet, ezért kapaszkodunk minden sikerbe, akár az értékén felül? Hiába figyelmeztetnek, ne vonjunk le messzemenő következtetéseket, mi levonunk. Egyszerűen nem akarjuk elfogadni: az nem lehet, hogy…

De, sajnos lehet.

Itt tartottam, amikor velem egykorú barátomtól SMS-t kaptam a 4x100-as vegyes váltó szenzációs, ötödik helyet érő úszása után. Idézem: „Cseh 53.40-et, Gyurta 59.01-et, Pulai 51.82-t, Kozma 48.79-et úszott. Ez igen jó! Így kellett volna végig!”

Hát igen. Az utolsó mondatban talán minden benne van.