Jött, látott és ment – Paulo Sousa másfél éve magyar földön

Paulo Sousa jött, látott – és ment. Nagyjából ennyiben foglalható össze a portugál edző másfél éves munkássága a Videotonnál. Most megy, amikor akár maradhatott volna, ha már akkoriban nem küldték, amikor indokoltabb volt. Bár lehet, hogy a 12 pontos hátrány az egyesület vezetőit is meggyőzte, jobb, ha megy. Mindezt persze sohasem tudjuk meg, mert a klub kommunikációja olyan, amilyen.

Mégis, távozása és Sérgio Conceicao valószínűsíthető érkezése több egyszerű edzőváltásnál – noha nem ritka eset, hogy idény közben cserél edzőt egy csapat, még ha a tavaszi felkészülés megkezdése előtt egy nappal is tette azt.

Van egy klub Magyarországon, amely megtörni készült a DVSC hegemóniáját, a mutatvány 2011-ben Mezey György vezetésével sikerült is. (Emlékeztetőül megjegyezném, már a szakember is kényszerből ült le a kispadra, sürgetett az idő, s még mindig nem akadt alkalmas jelölt, mire a szakmai igazgató – felső nyomásra – vállalta a feladatot. Olybá tűnt, mintha kicsit későn kaptak volna észbe, hogy a kispadon is kell ülnie valakinek…) Ha Székesfehérváron következetesek, Mezey munkája után a bajnokcsapatot építik tovább – hangsúlyozom, logikusnak tűnő elméletről beszélek csupán, a tulaj szíve szerint dönthetett másképpen –, ehelyett Sousa gyakorlatilag az egész együttest kicserélte. A Vidi ekkor már időt veszített, mivel az új edző hozta a saját embereit, s ezt minden klubnál le szokták nyelni. A csapatépítés ugyanis nem megy egyik napról a másikra, kapjuk rutinból a magyarázatot. De a tervszerű építkezésbe ez is belefért: a szakemberrel hároméves szerződést kötött a Videoton. Ezek után a felénél lelépett a portugál.

A szurkolók egy része persze megérti, New Yorkban edzősködni olyan szakmai kihívás, hogy el kell őt engedni, másrészt a drukkerek a klubot illető fájdalomdíjként nagyobb summát sejtenek a háttérben. Hogy igaz-e, azt sohasem tudjuk meg.

De talán az már nem ront az ügyön, hogy egy portugált honfitársa vált, s abban is reménykedhetnek Székesfehérváron, hogy Sousa nemcsak arról mesélt utódjának, hogy milyen szép summát tehet zsebre, hanem arról is, hol kell lekanyarodni a Sóstói Stadionhoz – ergo tágabb értelemben nem kell hónapokat azzal veszíteni, hogy a Sousához hasonlóan kiváló futballista legalább úgy eligazodjon a dolgok sűrűjében, mint egykoron a kapu előtt.

A tények tükrében mondhatjuk, Sousa nem távlatban és koncepcióban gondolkodott, az első adandó alkalommal elhagyta az együttest. Hogy a Videoton ragaszkodott-e valamilyen anyagi ellenszolgáltatáshoz, azt nem tudni, mint ahogyan azt sem, hogy a családi okra hivatkozó Sousa lesz-e a New York-i csapat szakvezetője. Fordított esetben, ha az egyesület valamilyen oknál fogva kezdeményezi a szerződésbontást, a pletykák szerint százmillós nagyságrendű összeget a kontraktus végéig fizethette volna. Kovács Ferenc, a klub tiszteletbeli elnöke állította, neki úgy tűnt, mintha Sousa mindig menni akarna. Ezt nehéz bizonyítani, mindenesetre a távozás az egykori trénert igazolta, mint ahogyan az is, hogy az együttes játéka a hazai bajnokságban inkább nézőriasztó volt, mint nézőcsalogató.

A Videotont 1985-ben az UEFA-kupa-fináléba vezető szakember arról is ejtett egy félmondatot, hogy védekező taktikát mindig könnyebb kidolgozni, mint kreatív csapatot építeni – ehhez persze drágább játékosok kellenek. Fogadjuk el, hogy a magyar bajnokságban meghatározó egyesület a futball nagy színpadán a szegényebbek közé tartozik, az Európa-liga-ellenfeleket tekintve mindenképpen. Ebből az aspektusból nézve bravúr volt a csoportkörbe jutni, de ezen kívül Sousa semmilyen nyomot nem hagy maga után, hacsak azt nem, hogy lobbanékony természet. Ha nem kollégámat, hanem a sarki fűszerest fejeli le, akkor is vártam volna egyfajta ejnye-bejnyét a klub részéről, de ha ez nem érte el az ingerküszöböt, akkor a sok reklamálás elérhette volna – mint ahogyan a játékvezetőknél el is érte.

Hogy el kellett-e engedni? Mondják, azzal nehéz együtt dolgozni, aki menni akar. Na de edzősködni nem kényszermunka, főképpen nem azért a pénzért, amit a portugál zsebre vágott. Gyakorlatilag Kovács Ferencnek lett igaza: egyszerűen odébb állt. Hogy aztán a Vidi lát-e pénzt azért, hogy a 2014-ig a klubbal szerződésben álló a portugál idő előtt lelépett, azt nem tudjuk. Így olybá’ tűnik, a korábban istenített edzőt hagyták csak úgy elmenni. A dolog másik olvasatát nézve egyszerűbb a helyzet: a Videoton hátránya 12 pont a Győrrel szemben, ami nem behozhatatlan, de az aranyérem inkább ábránd. Erre az esztendőre a reális lehetőség, hogy az El-selejtezőből ismét be lehet jutni a csoportkörbe. Tehát maximum a tavalyi eredmények ismételhetők meg (gondolom, a tulajdonos ezzel kiegyezne, mivel a nemzetközi kupaszereplésért több jár, mint alamizsna).
De ha már így alakult, a konfrontációra bármelyik pillanatban képes portugál inkább menjen. Más kérdés, nem biztos, ha ez utóbbi indok állna a dolgok hátterében, erről az érvről sem egyből a profizmus jut az ember eszébe…

Akkor bizony volt kommunikáció, amikor Sousa megérkezett. Volt duma hosszú távú építkezésről, futballról alkotott filozófiáról meg minden másról. (Igaz, arról még akkor sem, hogy a válogatott meccsek előtt vele lehet riogatni Egervári Sándor szövetségi kapitányt.) De lassan megszokjuk, hogy a profizmus csak a kommunikáció során állja meg a helyét – már persze abban a csupasz értelemben, hogy hivatkoznak rá –, a gyakorlatban kevésbé.

Mert ugyan vannak erőfeszítések, törekvések, mint ahogyan látszanak a lassú fejlődés jelei, amelyet a nemzetközi eredmény is igazolt részben, de valahogy ez az egész olyan magyaros.



Paulo Sousa jött, látott – és ment. Nagyjából ennyiben foglalható össze a portugál edző másfél éves munkássága a Videotonnál. Most megy, amikor akár maradhatott volna, ha már akkoriban nem küldték, amikor indokoltabb volt. Bár lehet, hogy a 12 pontos hátrány az egyesület vezetőit is meggyőzte, jobb, ha megy. Mindezt persze sohasem tudjuk meg, mert a klub kommunikációja olyan, amilyen.

Mégis, távozása és Sérgio Conceicao valószínűsíthető érkezése több egyszerű edzőváltásnál – noha nem ritka eset, hogy idény közben cserél edzőt egy csapat, még ha a tavaszi felkészülés megkezdése előtt egy nappal is tette azt.

Van egy klub Magyarországon, amely megtörni készült a DVSC hegemóniáját, a mutatvány 2011-ben Mezey György vezetésével sikerült is. (Emlékeztetőül megjegyezném, már a szakember is kényszerből ült le a kispadra, sürgetett az idő, s még mindig nem akadt alkalmas jelölt, mire a szakmai igazgató – felső nyomásra – vállalta a feladatot. Olybá tűnt, mintha kicsit későn kaptak volna észbe, hogy a kispadon is kell ülnie valakinek…) Ha Székesfehérváron következetesek, Mezey munkája után a bajnokcsapatot építik tovább – hangsúlyozom, logikusnak tűnő elméletről beszélek csupán, a tulaj szíve szerint dönthetett másképpen –, ehelyett Sousa gyakorlatilag az egész együttest kicserélte. A Vidi ekkor már időt veszített, mivel az új edző hozta a saját embereit, s ezt minden klubnál le szokták nyelni. A csapatépítés ugyanis nem megy egyik napról a másikra, kapjuk rutinból a magyarázatot. De a tervszerű építkezésbe ez is belefért: a szakemberrel hároméves szerződést kötött a Videoton. Ezek után a felénél lelépett a portugál.

A szurkolók egy része persze megérti, New Yorkban edzősködni olyan szakmai kihívás, hogy el kell őt engedni, másrészt a drukkerek a klubot illető fájdalomdíjként nagyobb summát sejtenek a háttérben. Hogy igaz-e, azt sohasem tudjuk meg.

De talán az már nem ront az ügyön, hogy egy portugált honfitársa vált, s abban is reménykedhetnek Székesfehérváron, hogy Sousa nemcsak arról mesélt utódjának, hogy milyen szép summát tehet zsebre, hanem arról is, hol kell lekanyarodni a Sóstói Stadionhoz – ergo tágabb értelemben nem kell hónapokat azzal veszíteni, hogy a Sousához hasonlóan kiváló futballista legalább úgy eligazodjon a dolgok sűrűjében, mint egykoron a kapu előtt.

A tények tükrében mondhatjuk, Sousa nem távlatban és koncepcióban gondolkodott, az első adandó alkalommal elhagyta az együttest. Hogy a Videoton ragaszkodott-e valamilyen anyagi ellenszolgáltatáshoz, azt nem tudni, mint ahogyan azt sem, hogy a családi okra hivatkozó Sousa lesz-e a New York-i csapat szakvezetője. Fordított esetben, ha az egyesület valamilyen oknál fogva kezdeményezi a szerződésbontást, a pletykák szerint százmillós nagyságrendű összeget a kontraktus végéig fizethette volna. Kovács Ferenc, a klub tiszteletbeli elnöke állította, neki úgy tűnt, mintha Sousa mindig menni akarna. Ezt nehéz bizonyítani, mindenesetre a távozás az egykori trénert igazolta, mint ahogyan az is, hogy az együttes játéka a hazai bajnokságban inkább nézőriasztó volt, mint nézőcsalogató.

A Videotont 1985-ben az UEFA-kupa-fináléba vezető szakember arról is ejtett egy félmondatot, hogy védekező taktikát mindig könnyebb kidolgozni, mint kreatív csapatot építeni – ehhez persze drágább játékosok kellenek. Fogadjuk el, hogy a magyar bajnokságban meghatározó egyesület a futball nagy színpadán a szegényebbek közé tartozik, az Európa-liga-ellenfeleket tekintve mindenképpen. Ebből az aspektusból nézve bravúr volt a csoportkörbe jutni, de ezen kívül Sousa semmilyen nyomot nem hagy maga után, hacsak azt nem, hogy lobbanékony természet. Ha nem kollégámat, hanem a sarki fűszerest fejeli le, akkor is vártam volna egyfajta ejnye-bejnyét a klub részéről, de ha ez nem érte el az ingerküszöböt, akkor a sok reklamálás elérhette volna – mint ahogyan a játékvezetőknél el is érte.

Hogy el kellett-e engedni? Mondják, azzal nehéz együtt dolgozni, aki menni akar. Na de edzősködni nem kényszermunka, főképpen nem azért a pénzért, amit a portugál zsebre vágott. Gyakorlatilag Kovács Ferencnek lett igaza: egyszerűen odébb állt. Hogy aztán a Vidi lát-e pénzt azért, hogy a 2014-ig a klubbal szerződésben álló a portugál idő előtt lelépett, azt nem tudjuk. Így olybá’ tűnik, a korábban istenített edzőt hagyták csak úgy elmenni. A dolog másik olvasatát nézve egyszerűbb a helyzet: a Videoton hátránya 12 pont a Győrrel szemben, ami nem behozhatatlan, de az aranyérem inkább ábránd. Erre az esztendőre a reális lehetőség, hogy az El-selejtezőből ismét be lehet jutni a csoportkörbe. Tehát maximum a tavalyi eredmények ismételhetők meg (gondolom, a tulajdonos ezzel kiegyezne, mivel a nemzetközi kupaszereplésért több jár, mint alamizsna).
De ha már így alakult, a konfrontációra bármelyik pillanatban képes portugál inkább menjen. Más kérdés, nem biztos, ha ez utóbbi indok állna a dolgok hátterében, erről az érvről sem egyből a profizmus jut az ember eszébe…

Akkor bizony volt kommunikáció, amikor Sousa megérkezett. Volt duma hosszú távú építkezésről, futballról alkotott filozófiáról meg minden másról. (Igaz, arról még akkor sem, hogy a válogatott meccsek előtt vele lehet riogatni Egervári Sándor szövetségi kapitányt.) De lassan megszokjuk, hogy a profizmus csak a kommunikáció során állja meg a helyét – már persze abban a csupasz értelemben, hogy hivatkoznak rá –, a gyakorlatban kevésbé.

Mert ugyan vannak erőfeszítések, törekvések, mint ahogyan látszanak a lassú fejlődés jelei, amelyet a nemzetközi eredmény is igazolt részben, de valahogy ez az egész olyan magyaros.