Tokió 2020: kézilabdás ezüst? Most tudnánk örülni neki

TIZENHÁROM ÉV, KÉT OLIMPIA

Pontosan ennyi maradt ki női kézilabda-válogatottunknak, amióta 2008-ban Pekingben negyedik helyen zárt Hajdu János csapata, és rendkívül közel járt a bravúrhoz, hogy érmet szerezzen.

Az azóta eltelt tizenhárom esztendőben – döntse el a kedves olvasó, hogy ez szerencsés vagy szerencsétlen szám ebben az esetben – sok minden megváltozott, természetesen már más dirigál a kispadról, a keretben egyetlen olyan játékos maradt (Tomori Zsuzsanna), aki Kínában is pályára lépett, de legfőképpen a játék lett más, alakult át, a magyar válogatott pedig kevésbé vérmes reményekkel futhat neki a játékoknak.

Az utóbbi megállapítás egyáltalán nem pesszimizmusból fakad, csak az elmúlt évek tapasztalatai, eredményei egyszerűen nem predesztinálják Elek Gábor együttesét arra, hogy bátran ki lehessen jelenteni: nemzeti csapatunk újra éremközelbe kerülhet. Ettől függetlenül egy női csapatsortágban zajló eseményen bármi előfordulhat – természetesen az is, hogy a mieinknek kijön a lépés, borítják a papírformát, és emlékezetes szerepléssel és eredménnyel rukkolnak ki.

NINCS VILÁGKLASSZISUNK

Ha a tizenhárom évvel ezelőtti csapatunkra gondolunk, nyilvánvalóan az első szembeötlő tény, hogy világsztárok húzták a szekeret Pekingben. Pálinger Katalin és a Pekingben az olimpiai góllövőlistán 49 találattal a második helyen végző Görbicz Anita is karrierje legszebb időszakát élte, és mellettük csillogott többek között Tóth Tímea, Ferling Bernadett, a torna All Star-csapatába is beválasztott balszélső, Vérten Orsolya és az akkori legnagyobb ifjú reménységünk, a mindössze 21 éves Tomori Zsuzsanna. Ha a tokiói olimpiára készülő névsorra ránézünk, konstatálhatjuk, hogy tele a keret jó játékosokkal, akik esetenként a Bajnokok Ligájában is kimagasló teljesítményre képesek, de konstans módon mégsem tartják őket számon a legszűkebb elitben saját posztjukon.

A 2008-as játékokon Hajdu János a tornát megelőzően sok problémával küzdött, leginkább azért fájt a feje, mert a csapat vezére, esze, Görbicz Anita nem sokkal a rajt előtt háztartási balesetet szenvedett, leforrázta a lábát, az orvosok pedig jó esetben is háromhetes felépülési időt jósoltak neki. A győri irányító aztán már az első meccsen szerepet kapott a svédek elleni diadal alkalmával, és hét góljával sokat tett a sikerért. Aztán a brazilok elleni mérkőzést épphogy döntetlenre mentettük Tomori Zsuzsanna szabaddobásból elért góljával, a kiváló erőkből álló németeket pedig egy góllal vertük meg. Ezt követően viszont gyorsan jött két nagy pofon az oroszoktól és a dél-koreaiaktól, és a magyar csapatról joggal gondoltuk, hogy kételkedik az olimpiai aranyéremre aspiráló románok negyeddöntős legyőzésében. Végül katartikus élménnyé vált a Tadici-csapat ellen vívott mérkőzés, 34–30-ra nyertek a mieink, és így kerültek az elődöntőbe, amelyet végül két góllal buktak el az oroszok ellen, a bronzért vívott meccsen pedig óriási ellenszélben nem lehetett legyőzni a koreaiakat.

EGYSÉGBEN AZ ERŐ

Ezzel együtt az már tizenhárom éve sem volt másként, hogy nagyjából hasonló erősségű csapatok esetében ki-ki meccsen a pillanatnyi forma, a felkészültség, a hangulat, esetleg a szerencse dönt. Vagy éppen a csapategység és ezen a téren úgy tűnik, nem áll rosszul tokiói együttesünk. Ha a decemberi Európa-bajnokság után kellett volna elemezni ezen a téren Elek Gábor – és akkor még a mellérendelt Danyi Gábor – együttesét, akkor nem mertük volna biztosan állítani, hogy tökéletes az összhang, és minden pillanat felhőtlen az öltözőben. A kontinensviadalon egy-egy jó teljesítményt érthetetlen összeomlás és apátia követett, egy mentálisan erős válogatottra pedig nem jellemző a hullámzás. Persze Elek Gáborék azt sem felejtették el hangsúlyozni akkor, hogy a pandémia miatt szinte egy év után összeálló válogatottal az Eb-t mindenféle szempontból kísérletezésre is használják, mert a legfontosabb cél természetesen már akkor is az olimpiai részvétel kiharcolása volt.

Márciusban, már a győri olimpiai selejtezőtornán érezhető volt, hogy egy másik magyar csapatot látunk majd. A lányok nem a levegőbe beszéltek a viadal előtt, hogy mentálisan sokkal erősebbek lesznek, és nem befolyásolják őket annyira a korábbi kudarcok vagy sikerek. A kazahokat úgy győzte le az együttes, ahogy kell, megingás és kérdés nélkül, hogy aztán a második összecsapáson, a legnagyobb rivális szerbek ellen az utóbbi évek egyik legjobb játékával lényegében kiharcolja a tokiói szereplést. Annak a győzelemnek hatással kell lennie a szombaton kezdődő torna összecsapásaira is, a magyar lányoknak el kell felejteniük, hogy bármelyik csapat ellen esélytelenek, vagy egy esetleges rosszabb meccsperiódus után ne lennének képesek felállni.

MEGVÁLTOZOTT JÁTÉK

Nehéz lenne a 2008-as és a 2021-es csapatot összevetni, miközben nyilvánvaló különbség, hogy annak idején Pálingertől és Görbicztől rettegett a fél világ. A széleken akkor és most is biztos kezű játékosaink voltak, vannak, talán belső posztokon és beállóban lehetett akkor stabilabb teljesítményre számítani. A játék viszont más lett, most sokkal nagyobb a fizikai küzdelem, óriási a tempó és a rohanás, sebesség nélkül képtelenség győzni. A specialisták szerepe csökkent, így maradt le Tokióról például a Ferencváros átlövője, Csiszár-Szekeres Klára, aki az elmúlt években fontos szereplője volt a védekezésnek, viszont az egyéb világversenyekhez képest az olimpiára szűkebb keretet lehet nevezni, így előnyben voltak azok, akik a pálya mindkét felén meghatározó teljesítményre képesek. Lukács Viktória személyében egy klasszikus jobbszélsővel vágunk neki szombaton a tornának, az ő tehermentesítése az átlövő Klujber Katrinra vár, így spórolt ezen a poszton Elek Gábor kapitány. A jelenlegi válogatott legnagyobb erénye tényleg az az összetartás, egymásért küzdés lehet, amit az elmúlt mérkőzéseken láttunk tőlük, és persze azért Szöllősi-Zácsik Szandra, Klujber, Lukács vagy éppen a vállsérüléséből három hónap után visszatérő Kovacsics Anikó képes megszórni az ellenfelet.

Ami nyilvánvaló, hogy sohasem került olyan nehéz csoportba az olimpián magyar csapat, mint a mostani. Amíg 2008-ban szinte biztosra vehettük, hogy nemzeti együttesünk minimum a legjobb nyolcba kerül, addig az előttünk álló viadalon már szép eredménynek tartanánk a negyeddöntős szereplést. A hatosunkban nincs olyan ellenfél, amely ellen borítékolható a két pont megszerzése, a legnagyobb esély a sikerre a brazilok – őket kétszer is legyőztük a felkészülés során Siófokon –, a svédek és talán a spanyolok ellen van. Ellenben egy jól sikerült csoportkörös szereplés azt is jelenthetné, hogy a másik oldalról könnyebb ellenféllel kerülünk össze a négy közé jutásért, vagyis onnantól már lehetne álmodozni...

LESZ, AKI SEGÍT

A kilencvenes évek közepétől az új évezred első évtizedének végéig a magyar női kézilabdázás mindig ott volt az elitben, ennek köszönhetően a 2008-as csapat is azzal a teherrel utazott Pekingbe, hogy nagyot kell alkotnia. Ezt a terhet a mostani csapatnak nem kell cipelnie, talán a közvélemény is elégedett lenne azzal, ha a nyolc között zárna az Elek-csapat. A legutóbbi olimpia óta eltelt 13 év viszont azt is tudatosíthatja a lányokban, hogy nem mindennap juthat el magyar kézilabdázó az ötkarikás játékokra, ez pedig kiváló dopping lehet, de béklyót is köthet a lábakra. Csak reméljük, hogy Kovacsicsékat feldobja a tokiói szereplés lehetősége, és emlékezetessé varázsolják a játékokat a maguk, és ezzel együtt az összes magyar kézilabda-szurkoló számára.

Segítségük lesz a padról is. A 2008-as válogatott világklasszisa, vezére, Görbicz Anita most a szakmai stáb tagjaként tudja megosztani tapasztalatait, és biztosan lesz olyan észrevétele, amellyel nagyot lendíthet a Tomori kivételével olimpián „első bálozó” magyar játékosok teljesítményén.

A Nemzeti Sportot a helyszínről tudósítja: Kovács Erika, Nedelykov Tamás, Szűcs András (szöveg), Mirkó István, Tumbász Hédi (fotó)