A sajtóattasé, Gundel Takács Gábor ezúttal a másik oldalon állt

– Mit is mondott? Kommentátorként dolgozott három nyári és két téli olimpián? Ez a tokiói viszont különbözik a többitől, hiszen a Magyar Olimpiai Bizottság sajtóattaséjaként élte végig.
– Tényleg teljes más, mint az előzők voltak, ezúttal ugyanis a másik oldalon álltam: a faluban laktam, a sportolóknak is segítettem, együtt közlekedtem velük – mindenben más volt nekem ez a tokiói olimpia, de nagyon-nagyon élveztem

– Nem viaskodott belül néha az újságírói énje az attasééval? Amellett, hogy segítette az újságírók munkáját, elsősorban a sportolókra kellett figyelnie.
– A sportolóknak elmondtam, a média munkatársaiban ne az újságírót lássák, hanem a szurkolót: amikor egy újságíróval beszélgetnek, valójában vele beszélgetnek. Mindig a szurkoló kíváncsi arra, mi is történt a versenyen, hogyan éreznek a sportolók. Persze néha megnehezítette a kommunikációt, a mélyebb, érzelemdúsabb beszélgetést, hogy vannak olyan újságírók, akik nincsenek tekintettel a sportolóra, esetleg gonoszak vagy éppen szenzációhajhászok.

– Az ilyen esetekben hogyan viselkedett, mit tett?
– Azért vagyok szerencsés helyzetben, mert ismerem mindkét világot, a sportolókét és a médiáét is. Az az elvem, a filozófiám, hogy teremtsünk olyan helyzetet, amely mindenkinek kényelmes, és amelyben csak nyertesek vannak. Amellett, hogy Tokióban mindvégig segítettem a kollégák munkáját, vigyáztam a sportolókra is. Kiszolgáltam a médiát, miközben állandóan figyeltem, mert bármikor eljöhetett az a pont, hogy láttam, a sportoló már nem szeretne többet beszélni, vagy később szeretne beszélni, vagy máshol, máshogy szeretne beszélni.

– És mit csinált olyankor, amikor egy-egy rosszabbul sikerült verseny után kellett a sportolót kísérnie? Újságíróként nyilván azt akarta volna ön is, hogy a versenyző megszólaljon.
– Ez így is van. Amikor Hosszú Katinka kiszállt a medencéből a kétszáz vegyes döntője után, megkérdeztem tőle, miben segíthetek neki. Azt válaszolta, szeretne gyorsan túl lenni az interjúkon.

– Ehhez képest meglehetősen hosszan időzött akkor a vegyes zónában.
– Igen, mert sikerült megnyitni Katkát. Mindkét oldal elégedett lehetett. Utána mondtam is neki, hogy egyszerre volt okos és emberi. És ez így van jól. Ha a sportoló érzi, hogy figyelünk és vigyázunk rá, sokkal készségesebb. Ha azt érzi, fontos ő maga is, nem csak eszköz a média számára, sokkal jobb partnernek bizonyul. Egyébként azt tapasztaltam, hogy ezek a beszélgetések mindét félnek sokkal jobbak – a nemzetközi sajtókonferenciákon sok újságíró van jelen, külföldiek is kérdeznek persze, nekik pedig teljesen más a viszonyuk a magyar sportolókhoz. A vegyes zónában rendre összegyűlt több magyar újságíró, mindig létrejött köztük egyfajta kohézió, aztán persze a beszélgetést mindenki megírta a saját stílusában. Nagyon érdekes volt látni, hogy egy-egy beszélgetés után ki mit emelt ki az anyagában, milyen címet adott neki, és egyáltalán, hogyan írta meg.

– Az első pillanattól elfogadták a sportolók?
– Természeten vannak sportágak, amelyekben jobban benne voltam korábban, így ezeket a sportolókat már ismertem, de azt hiszem, mindannyian elfogadtak. Szerencsére nem kellett elmagyaráznom, ki vagyok.

– Az eddig kevésbé ismert sportágakból meg kapott egy-egy nagyobb dózist Tokióban.
– Korábban kézilabdáztam, és egyébként is jobban értem a csapatsportokat, hiszen korábban velük foglalkoztam, a többit inkább csak nézőként figyeltem és követtem. De Tokióban azáltal, hogy a magyar csapat tagjaival közlekedtem, hogy a sportolóknak fenntartott lelátón ültem, hallhattam az edzők beszélgetéseit, meg persze a versenyzőkkel is jóval közvetlenebb volt végig a kapcsolatom. Már a felkérést is megtiszteltetésnek éreztem, és az olimpia végén is ezt gondolom. Annak pedig külön örülök, hogy sikeres olimpiának lehettem ilyenformán részese. Emlékszem, amikor Pekingben újságíróként dolgoztam, milyen frusztrált volt mindenki, amikor három nappal a vége előtt még nem volt aranyérmünk. A tokiói olimpia jóval jobban nézett ki e tekintetben – már az első naptól kezdve.

– Lesz mit kipihennie!
– Nem gondolom, hogy olyan nagyon ki kell pihennem ezt az olimpiát, bár azért jó lenne már egy nagyobbat aludni. A tokiói élmények biztosan sokáig elkísérnek. Egy ideje naplót vezetek a hosszabb utazásaim során, mert hajlamosak vagyunk elfelejteni, mi is történt velünk. Tokióba is írtam naplót – jó lesz elolvasni később. Abszolút szubjektív, hiszen ez az én történetem, és hiányzik belőle az is, milyen maga Tokió, mert arról persze fogalmam sincs…