Paralimpia 2020: a távolugró Ekler Luca világcsúccsal aranyérmes Tokióban

– A döntőben elsőre világcsúcsot ugrott. Úgy tervezte, hogy ilyen erősen kezd?
– Az első ugrásom után kicsit meglepődtem, mert biztonságinak szántam – válaszolta Ekler Luca paralimpiai bajnok távolugró. – Anyukámnak, hogy ne izguljon, annak idején meg kellett ígérnem, elsőre mindig érvényeset és biztonságit ugrok. Versenyeztem már ezekkel a lányokkal, és úgy gondoltam, ha a legjobbamat hozom, senkitől sem kell tartanom. Nem volt senki, akivel minden centiért meg kellett volna küzdenem. Ezért szeretek otthon az ép atlétákkal versenyezni.

– Az utolsó ugrásnak milyen érzés volt paralimpiai bajnokként nekifutni?
– Egy kicsit elérzékenyültem, könnyek is szöktek a szemembe. Belegondoltam, hogy itt vagyok, és a legnagyobb álmom válik valóra. Szerettem volna mindent beleadni, és nagyon jó ugrással lezárni a sorozatot, de az utolsó kísérlet előtt nagyon sokat várattak minket, ezért nem is sikerült jól befejeznem, éreztem, hogy a lábaim kicsit lemerevedtek. De amikor odaálltam, tudtam, hogy már mindegy, hogyan sikerül, hiszen paralimpiai bajnok vagyok.

– Mennyit érez még magában? Mennyit tud még javítani a világcsúcson?
– Most is úgy éreztem, hogy sokkal több volt bennem, és kicsit sajnálom, hogy nem jött ki. Edzőm, Szalma László azt mondta, az egyik érvénytelen ugrásom hat méter körül lett volna.

– Még egy versenye hátra van Tokióban. Négyszáz méteren mit vár?
– Mivel még nem tudom, milyen lesz a mezőny, nem merek semmit mondani. Okosan szeretnék futni az előfutamban, döntőbe kerülni, aztán ott ami a csövön kifér. Szeretnék bemenni hatvan másodperc alá, de mégiscsak túl vagyok két versenyszámon.

– A döntőben nem kezdett olyan jól. Nem ijedt meg?
– Mindig van olyan lövés, amelyik nem úgy sikerül, ahogy szeretném – válaszolta Dávid Krisztina, paralimpiai bronzérmes sportlövő. – Az volt a fontos, hogy a helyzethez mérten nyugodt tudjak maradni, és ha a találat kicsit máshova is megy, legfeljebb tekerek az irányzékon, jobban figyelek rá, hogy a markolatot hogyan fogom, és hogyan sütöm el a pisztolyt. Mindig csak az adott lövés van.

– Nem is tudta, éppen hogyan áll a versenyben?
– A bemondó olyan hangos volt, hogy magamban dúdoltam, hogy elnyomjam a hangját, nehogy megtudjam, hányadik helyen állok. Azt sem figyeltem, hány lövésnél tartok, semmiről sem akarok tudni ilyenkor. A hajrában jött egy zeneszám, amelyet nagyon szeretek, Lenny Kravitz Are You Gonna Go My Way című száma, na az beszűrődött, jó húzása van. Ami jó, azt beengedem, és ez adott egy löketet.

– A zene ilyenkor nem zavarja a sportlövőket a koncentrálásban?
– Ez benne a művészet! Amikor valami zavar, milyen eszközt kapok elő a szerszámosládámból, hogy kezelni tudjam. A zene nemcsak nekem szólt, és biztosan volt, aki nehezen viselte. De más versenyen is szokott szólni, olyan is előfordult, hogy remegett a basszustól a mellettem álló kis asztalka.

– Titkon reménykedett a bronzéremben?
– Otthon azért már kialakítottam az éremnek egy helyet a vitrinben... A mezőny egyre keményebb, én is fejlődöm, de jönnek a fiatalok és a nagyobb országok, éppen ezért csak előre lehet haladni, muszáj valami pluszt hozzátenni. Tokióban nagyon jól akartam lőni, mert azt azért tudok, de ez nem a nyuszikupa, nem a háztömb körüli bajnokság, hanem a paralimpia.

Amikor a paralimpiai bronzérmes Dávid Krisztina mesélte a vegyes zónában, a döntőben mennyire felpörgette, hogy a hangszórókból meghallotta Lenny Kravitz talán legismertebb számát, eszembe jutott, hogy amikor beléptem a lőtérre, éppen a Yellow Magic Orchestra 1979-es Rydeen című száma bömbölt a csarnokban, ami meg az én egyik kedvencem, a japán elektronikus zene rajongójaként. A szervezők zeneválasztása meghatározta a finálét, nekem egyből jó kedvem lett az én zenémtől, sportlövőnk pedig bronzot nyert nem sokkal azután, hogy meghallotta az övét. A szervezők nem is sejtik, kedd tizenkettő után nem sokkal milyen örömet szereztek a helyszínen két, otthon pedig sok-sok magyarnak.