Itt a kezem, nem disznóláb! – hangzik a kézfogáshoz kapcsolódó tréfás megnyilvánulásunk, mellyel régebben azt akarták kifejezni, hogy valaki ártalmatlan. Ebben az összefüggésben a disznólábat tulajdonképpen a fegyver megfelelőjeként használták. És hogy miért írtam le most ezt?
Bármerre is járunk a tokiói olimpián, a japánok mindenhol meghajlással üdvözölnek minket, legyen szó szervezőről, önkéntesről, katonáról, a sarki boltosról vagy éppen az utca emberéről. Az eredete pedig nagyon hasonló a fentebb említett magyar szóláshoz.
A japánok kardot használtak fegyverként, a szemben álló fél a nyaka mutatásával jelezte, nem ellenség, nem kell tőle tartani, ám ha valaki mégis úgy érzi, nyugodtan sújtson le rá. Szerencsére utóbbitól nem kell tartanunk, amikor mi is meghajlással válaszolunk, és valószínűleg a mai fiatalabb generáció, amelyik az önkéntesek döntő többségét adja, már nem is tudja, honnan származik ez a gesztus. A szokások között mindenesetre mindmáig megmaradt, szép jele az alázatnak. Az a szokás, hogy ha egy japán nála magasabb rangú személlyel vagy vendéggel találkozik, mélyebbre hajol, így fejezve ki a tiszteletét.
Egy másik érdekes tapasztalat, ami már a legelején feltűnt, hogy a buszsofőr vagy éppen az eladó teljesen más hanglejtést használ, amikor velünk beszél, mint egyébként. Néha kicsit félelmetes is, ahogy a nők hirtelen magas hangra váltanak vagy éppen ahogy a buszvezető mély tónussal japánul belemormolja az útitervet a mikrofonba.
Azt azonban tudni kell, hogy a normál életben egymás között egyáltalán nem így beszélnek. Teljesen elkülönül ugyanis az üzleti nyelv és a hétköznapi beszéd. A szolgáltatási szektorban és a vendéglátásban egyértelműen az ügyfél az uralkodó, akinek teljes tisztelet jár, ez jelenik meg a beszédükben is. Ez nemcsak a külföldiek esetében van így, hanem hasonlóan kommunikálnak a japán ügyfelekkel is.
Koronavírus miatti korlátozások ide, zárt kapu oda, mindezek csak hozzájárulnak a messze földön híres japán vendégszeretethez.