Tokió 2020: Egy kis csend – zárul az NS olimpiai naplója

Felkelt a nap augusztus 9-én is, hiába ért véget az olimpia.

Mondanánk, hogy annál is inkább, mert elérkezett a „Hegy napja”, ám ez csak részben igaz.

Tudniillik 2016-os hatállyal valóban bevezették ezt az ünnepnapot, de mivel a legutóbbi felmérések szerint a lakosságnak csak a 68 százaléka tud egyáltalán a létezéséről, túlzás volna kijelenteni, hogy mélyre hatolt a köztudatban. Pedig érdekes ötlet, hiszen a szárazföldi Japán kétharmada dimbes-dombos terület, a Fudzsi az ország egyik legismertebb jelképe, plusz téli játékokat is rendeztek már Naganóban, tehát igenis van élő kapcsolat a hegyek és az emberek között. Augusztusban persze kevésbé, mert ezekben a hetekben a gatya is lerohad mindenkiről a negyven fokot súroló hőségben és a teljeshez közelítő páratartalomban.

Felvetődik a kérdés, hogy akkor mégis miért mostanra tették ezt a jeles napot, kivált úgy, hogy a nagyvilágban december 11. az e témára kijelölt dátum? Nos, ha az ember bepötyögi a Google-fordítóba, hogy „nyolc”, akkor a japán képírás egy kis hegyecskét ábrázoló karaktert dob ki, a 11 meg eleve úgy néz ki, mint két fa – már az érvelés szerint –, ezzel tehát bebizonyítottuk a természet és a dátum kapcsolatát, a választás tökéletességét.

Ezután már csak azt kell megválaszolnunk, hogy akkor 2021-ben miért augusztus 9-én ünnepelték augusztus 11-ét?!

Azért, mert ahogy minden szabályhoz, ehhez is társul kivétel, nem is egy.

Kezdésnek annyit tettek hozzá, hogy ha augusztus 11. vasárnapra esik, akkor a következő hétfő a kijelölt pihenőnap, hogy értelme is legyen. Folytatásként viszont az hangzott el, hogy mivel a 2020-as olimpia 2021. augusztus 8-án ér véget, mi lenne, ha ehhez hozzácsapnák a „Hegy napját”, hadd fújjon egyet a nép a sportvilág háromhetes kiszolgálása után, akármi is a fedősztori.

Ehhez képest hétfő délben ugyanolyan zsibvásár tombolt a város közepén, mint alighanem bármikor.

Oké, a zászlókat és molinókat lengette (szaggatta) a felerősödő szél, itt-ott elkezdték lecserélgetni az olimpiai jelvényeket a paralimpiaira, meg a nagy sajtóközpontot is kiürítették, de a japán hétköznapokon mindez nem hagyott nyomot, a helyiek ugyanúgy siettek a dolgukra, ahogy máskor szoktak. Például a híres átlós zebrás kereszteződésben, a Sibujában trappoltak a fiatalok és idősek (előbbi csoport hölgy­tagjainál most a tízcentis, tömör cipőtalp a menő, aminek nyilvánvaló hátránya, hogy alig lehet felemelni, így elefántlépésekkel közlekedik a madárcsontú gimnazista is) – meg a külföldiek. Merthogy maradtunk még néhányan a játékok utánra: vannak, akiknek csak hétfő este indult haza a repülőjük, vannak, akiknek a napokban fog és olyanok is, akik letolják a paralimpiát is. Következésképp a város turistásabb pontjain a szokásosnál kiegyenlítettebb volt az ázsiai–nem ázsiai „arcarány”, a hazaiak mosolyogtak tovább, vonultak a társadalmi eseményekre – hogy a hegyek tiszteletére-e, arra nem vennénk mérget –, például díszes népviseletben, amihez a klaffogós, tényleg fatalpú papucs, meg az ehhez gyártott kettő+három ujjas zokni dukált, amiben Lucy Liu is vonult a Kill Billben, a külföldiek meg fényképezték őket. Nagy volt a barátság, mint eddig is, a Szenszódzsi buddhista templomnál pedig lelassult, majd elcsendesedett a sokaság.

Az olimpia másnapján jól is esett.