Tokió 2020: kék fény kora reggel – olimpiai napló

Itt és most a robotika lenne a téma – ha nem lettünk volna közlekedési baleset részesei, úgyhogy a Delta helyett jöjjön a Kék fény!

A minap úgyis megemlékeztem a buszsofőrökről, ott fel is vehetjük a fonalat, mert amíg eddigi általános tapasztalatunk, hogy ügyesek és kedvesek, legfeljebb kicsit értetlenek, azóta több példával is tudunk szolgálni a skála másik végéről. Az még hagyján, hogy a hétkezdés a taxisokat is megkergítette, és hétfő reggel a máskor laza húszperces „előre, aztán balra” útvonalból a brüsszeli Atomiumot formázó útvonalat csinált az egyik – és igen, 3D-ben, mentünk jobbra-balra, előre-hátra és fentre-lentre – az uszoda felé, majd onnan át a birkózásra képtelen volt megtalálni a bejáratot a másik, este pedig a buszvezető nem lelte a gázpedált, és négypercnyi menetidő alatt a pályaudvarról sem kecmeregtünk ki, ez még a jobbik változat ahhoz képest, ahogy a kedd indult.

Ehhez az olimpiai szervezőbizottság közlekedési osztálya is hozzájárult, amely néha az éj leple alatt írja át az óra:33-as indulást :18-asra, így aki tudatlanul :22-kor megy le, az pórul jár. Azt is átugorhatjuk, hogy semmi értelme sem volt ijedten taxit rendelni, hogy elcsípjem a csatlakozást, mert az is fél órába telt, hogy a másik végen felvegyék a kagylót, a versenyhelyszínek felé induló járatok elosztójához beérni meg nyilván maga az örökkévalóság, úgyhogy maradt a következő járat a Makuhari Messe, magyarul Vásárközpont felé, ahol az első héten a vívás, mostanság a birkózás a fő műsorszám.

Ez a több irgalmatlan méretű épületből álló BNV-szerű expóterület közigazgatásilag nem is Tokióhoz, hanem Csibához tartozik, úgyhogy órácskányi buszozással közelíthető meg. Ebből az utolsó tíz százalék volt hátra, amikor a semmiből rárepültem az előző szék támlájára. Ezt nyilván megelőzte egy hatalmas fékezés és némi hanghatás: én jobb első defektre tippeltem. Tévedtem, egy hölgy feküdt a zebrán, a bal lába nem látszott sehol, amiből egyvalami következhetett csak: a kerék alá szorult.

Hála a magasságosnak, nem így történt, csupán a kasztni takarta el, én meg a korlátozott látószög miatt nem észleltem, de baj attól még volt. Szegény és/vagy figyelmetlen hölgyemény ugyanis a robogójával elvállalta a lámpaváltást, a buszsofőrünk azonban másképp gondolta, így begyűrte a gépet és az embert is. Lett persze jajveszékelés, az olimpiai helyszínek környékén tobzódó kismillió, hatáskörileg talán a közterületes és a rendőr közé tehető illetékesek rohantak mindenhonnan, a forgalom leállt, érkezett a rendőrjárőr, az utastársak kiemelkedtek a székeikből. Egyedül a sofőr nem izgatta magát, kinyitotta az ajtót, felállt, kihúzta egyenes felsőtestét, felcsapta a napszemüvegét, lesétált a jármű elé – és unott képpel megnézte, behorpadt-e a motorháztető.

Az elütött hölgy közben szerencsére a saját lábára állt, majd a sokktól és a horzsolásoktól, zúzódásoktól gyötörten lehuppant a járdára, a közegek meg elkezdtek intézkedni.

Villámgyorsan kiderült, hogy az olimpia nem írja felül a helyszínelés fontosságát, úgyhogy a mögöttem ülő tucatnyi bolgár is érdeklődve hallgatta, hogy a következő busz fél óra, a csarnok gyalog negyed-, úgyhogy lehet választani. Az utóbbira tettünk, mert habár közben a nyakunkba zúdult egy zápor, a fiaink-lányaink már sportoltak odabent. Nekivágtunk hát a puszta szélének: egy kanyar, két kanyar, a harmadikig viszont már nem mentünk el, mert az egyik bolgár elfáradt, egyúttal meglátott egy átvilágítási pontot. Csakhogy amint odalépett, négy tiszt rohant felé sikítva, hogy itt csak autóval érkezőket engednek be, mi menjünk körbe. Amikor mindannyian odajárultunk, és a telefonunk képernyőjére varázsoltuk a fényképes bizonyítékokat, kénytelen-kelletlen megenyhültek, legalábbis annyira, hogy megkérdezzék, mely országokból érkeztünk, mintha lenne jelentősége. A többiek mutogatták a „Bulgaria” feliratot a pólójukon, mire a hölgy egy lelombozó „Nyeeeh”-hanggal reagált, aztán felém fordult.

„Hungary” – mondtam, erre felcsillant a szeme, és integetve közölte, hogy akkor most az egyszer beengednek itten.

A kollégák nemigen tudták, hogy utáljanak-e a kivételezésért, vagy örüljenek a gyorsabb bejutásnak – nekem fogalmam sincs, miért tetszett a lánynak jobban, amit másodjára hallott –, ám végül abban maradtunk, hogy az ő 48 kilós ökölvívójuk, Sztojka Kraszteva szerezze meg szerdán 2008 óta az első aranyukat, mi pedig aratnánk már kedden.

És azzal beléptünk a birkózóterembe.