Tokió 2020: Nem Jackie Chanek vagyunk! – Hárspataki Gábor

– Mit szólt az itthoni fogadtatáshoz?
– Számítottam rá, hogy várni fognak a reptéren, de hogy az általános iskolás barátaimtól kezdve a csapattársaimon át a szüleimig és a barátnőmig mindenki ott lesz, azt nem gondoltam. Felemelő érzés volt, meg tudnám szokni… – mondta a Nemzeti Sportnak Hárspataki Gábor, aki olimpiai bronzérmet nyert a karatésok 75 kg-os küzdelmi kategóriájában. – Kicsit furcsa még nekem, hogy ennyien szeretnének velem beszélni, aláírást és közös képet kérni, de nagyon büszkévé tesz. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, fenomenális fogadtatásban van részem a hazatérésem óta.

– Az elődöntőben az azeri Rafael Aghayevtől elszenvedett vereség után azt mondta, szüksége van még egy kis időre, hogy úgy igazán örülni tudjon a bronzéremnek. Most már örül neki?
– Nagyon megfogott az a hét-nullás vereség a nagy riválisom ellen, de már egyáltalán nem vagyok szomorú. Tudom, milyen hibákat követtem el, min kell javítanom. Neki jobban jött ki a lépés, én próbáltam a pontok után rohanni, ami nem sikerült, de megtettem mindent. Igazából nem voltam elégedetlen az összecsapás után, még ha az utána következő interjúban ez nem is látszott. Az volt a lényeg, hogy kiadtam magamból mindent. Ha tizedikként végeztem volna az olimpián, de tudom, hogy mindent megtettem, akkor is boldogan jöttem volna le a tatamiról. De nem ez történt, Fortuna mellém állt, nagyon jól sikerült a felkészülésem és a verseny is, pláne, hogy orrtörés is hátráltatott, úgyhogy nagyon büszke vagyok az éremre.

– A legnagyobb visszhangot az az utolsó másodperces fejrúgása kapta a japán Nisimura Ken elleni csoportkörös harcban. Ez már nem az első ilyen győzelme volt, lényegében a kvótát is hasonlóképpen szerezte meg.
– Az edzőmmel a hazaúton azzal viccelődtünk, hogy lassan Mr. Stroke lehetne a becenevem, mert a jelek szerint minden értem szorítót agyvérzésközeli állapotba kergetek – legalábbis minden második üzenetem erről árulkodott, úgyhogy az egyik közösségi platformon át is írom a nevemet…

– Ha már szóba került az edzője, Fischer Mihály azt mondta, szeptemberig pihenőt ad önnek!
– Ne is mondja, nagyon boldog vagyok… Na jó, csak viccelek, tudom, hogy nagyon fog hiányozni a karate, igazából már most hiányzik, de minden normális embernek szüksége van a pihenőre ilyen hosszú és kemény felkészülés után, úgyhogy néhány hetet pihenek, attól függően, hogy érzem magam, aztán elkezdem a felkészülést a világbajnokságra. Nem áll meg az élet.

– Amikor az olimpia előtt beszélgettünk, elmondta, milyen kevés ideje maradt a szeretteire a felkészülés alatt. Most mindent bepótol?
– Mindenképp szeretnék több időt tölteni a barátnőmmel, a családommal és a barátaimmal, akiknek tényleg hosszú időre le kellett mondaniuk rólam. Szeretnék kikapcsolódni, aktívan pihenni és rövid ideig nem a karatéval kelni-feküdni.

– Azért ezzel a bronzéremmel elég jó reklámot csinált a karaténak, még ha le is került az olimpia műsoráról.
– Magam is így érzem, szerintem most a tízmillió magyar háromnegyede megértette, hogy milyen a karate versenysportváltozata. Látták, hogy nem Jackie Chanek vagyunk, akik egymás combját rugdossák, és talán mostanra azt is értik, hogy én miért szeretem ennyire ezt csinálni.