Amikor a modern ember leül szurkolni a tévé elé, eszébe sem jut, a résztvevők hogyan jutnak a helyszínre, hanem egyszer csak ott vannak, aztán sípolnak a kezdőrúgáshoz, a ráúszáshoz, ellövik a startpisztolyt, hol, mit. Pedig érdekes kérdésfelvetés, hogy az időjárási körülmények, a földrajzi távok és utazások, a klímakülönbségek és időeltolódások, napszakok milyen hatással vannak nemcsak a testre, hanem a lélekre is, tehát Lionel Messi, LeBron James vagy Novak Djokovics elaludhatja-e a nyakát, megütheti-e a jetlag, lehet-e kínzó vízhólyag a talpán, ami ténylegesen rontja az esélyeit, vagy ők azért ekkora istenek, mert ezen is felülemelkednek. Ha a Milák Kristófunkat 100 pillangón egyelőre legyőző Caeleb Dressel minapi nyilatkozatából indulunk ki, akkor igen, éppen ezért ekkora ászok ők.
Viszont kevesen vannak ennyire magas, ráadásul megingathatatlan magasságban, úgyhogy talán érdemes a továbbgondolásra, hogy amikor például egy futballdrukker követi a klubcsapatát, mennyire veszi figyelembe, hogy kedvenceinek milyen külső hatásokon kell felülemelkedniük, hogy minden hétvégén – jobb helyeken hét közben is – ugyanazon a világverő színvonalon teljesítsenek a tévé képernyőjén, merthogy napjainkban itt nézzük a legtöbb meccset, nem a stadionban, sőt, egyre többször laptopon, táblagépen, mobilon. (És most a Covidtól tekintsünk el.)
Ez a két bekezdés arról jutott eszembe, hogy napjaink sportolói a buszokon töltik fél életüket, mert a repülőtérre ki, a másikról be, a szállodából az edzés- vagy versenyhelyszínre oda és vissza is buszoztatják, átölelhető belföldi távokon meg pláne. Következésképp a buszsofőr láthatatlan hős, mert ha ő nincs és/vagy nem ügyes, oda a világraszóló sportteljesítmény. Másképpen a program, amiért leülnénk a tévé/laptop/tábla elé.
Annyival még srófolható is a történet, hogy azokat is oda kell juttatni a helyszínre, akik majd tájékoztatják a világot élőben vagy utólag: ezek volnánk mi, akik főleg egy olimpia idején ugyancsak a buszon töltjük a fél életünket, mert a játékok idegrendszere az a közlekedési háló, amelyet a szervezők megrajzoltak, és leszámítva olyan idegesítő apróságokat, mint hogy :00-ra futsz be egy külső helyszínről, a szállodádhoz meg :59-kor mennek a járatok óránként, jól is működik. A sofőrök például rendkívül hozzáértők, legalább olyan dörzsöltek, mint akik otthon a gyors hetessel döngetnek át Budapesten a reggeli csúcsban is rutinszerűen, vagy az a klasszikus, „szőrös görög buszsofőr”, aki mellett bal kettőben gyermekkorom egyik meghatározó élményében volt részem, midőn tekeregtünk fel a Meteorákhoz: a szögletes kasztni bal első csücske már a szakadék fölé lógott, a kerék még csípte az utat, a főnök pedig fütyörészve húzta körbe a kormányt, miközben hátul nem mertek levegőt venni sem.
A görögök nemcsak a kilencvenes évek vidám turizmusát adták nekünk, hanem az olimpiát is (a rómaiak meg eltekintve a csatornától, gyógyászattól, oktatástól, bortól, közrendtől, öntözéstől, utaktól, vízvezeték-hálózattól mégis mit?!), amely kapcsán tiszteleghetünk a rendezőkön és önkénteseken túl a buszsofőrök előtt is, még akkor is, ha barátságot a nyelvi akadályok miatt nehezen tudunk kötni.
Valamelyik este például a minket hazafuvarozó kollégától igyekeztem megtudni, feszes tokiói nyelvjárásban hogyan kellene mondanom, hogy „Jó éjszakát!”, ám hiába próbáltam rávenni a fordítására, félresiklott a terv, és azt hitte, őt akarom oktatni, úgyhogy a saját angolja tökéletesítésébe fogott, és még akkor is ismételgette apró módosításokkal, hogy „Good night!”, amikor minket elnyelt a lift.
De holnap reggel is ő jön értünk.