Tokió 2020: Tóth Krisztián nemcsak bronzérmet nyert, a mestere BMW-motorját is

– Boldog születésnapot édesapámnak és az egyik legjobb barátomnak, hiszen ma ünneplik mindketten!

– Ezt ígérte nekik?
– Édesapámnak igen, érmet. Ezzel jutalmazom, és éljen még száz évet egészségben, boldogságban! Leírhatatlan ez az egész. A teljes napom egy csoda volt, gondolkodtam azon is, hogy ha ez az érem itt marad, akkor is hatalmas tapasztalás volt ez Rio után. Nem győzöm megköszönni a rengeteg segítséget, amit kaptam elsősorban a családomtól, aztán a szakemberektől, akik mellettem és mögöttem álltak, az MTK-nak, amely befogadta az egész szakosztályunkat, és támogat minket, hogy ezekért a pillanatokért élhessünk. Köszönöm a csapattársaimnak is azt a munkát, amit hozzátettek ahhoz, hogy jó formát tudjak mutatni: ez nekik is lemondással járt, amit majd igyekszem a hasznukra is kamatoztatni. Nagyon hosszú a sor, remélem, ezzel kicsit vissza tudtam adni nekik a segítségükért.

– Más volt a bronzmérkőzésre várakozni, mint az előzőekre?
– Abszolút nem. Hidegen hagyott a körítés, így készültem fel Tamással, a coachommal. Nem érdekelt, hogy ki van itt és ki nincs, az volt a koncepció, hogy csak menjünk előre, csináljuk a melónkat. Nem foglalkoztam vele, hogy orosszal küzdök, hogy olimpiai éremért, hogy nem fekszik nekem és még nem tudtam legyőzni – ezért szép az olimpia.

– Az a 2016-os, Rióban tett kijelentése eszébe jutott, hogy a magyar olimpiai újoncokat agyonnyomja az olimpia?
– Erre most azt tudom mondani, hogy ezt meg kell élni. Aki elsőre meg tudja oldani, az a klasszis, én meg csak a bajnok voltam, aki ment az úton, és próbálta behozni, amivel le van maradva a klasszisoktól… Óriási, hogy a második olimpiámra összeértek a dolgok. Temérdek tapasztalás, rutinszerzés, trillió küzdelem, minden kellett ahhoz, hogy ez így összejöjjön.

– Ehhez nyilván kellett a család is.
– Igen, a feleségemnek és az ő családjának is hálával tartozom. Az a rengeteg segítség, a főzés, a diétás ételek, amiket előkészítettek nekem, hogy ne száz, hanem kilencven kilóval jöjjek ki Tokióba. Ez nem ment volna egyedül, úgy szinte lehetetlen. Összeállt az egész, ez a legjobb kifejezés. Örülök, hogy elkísértek ezen az úton – és talán még nem is értünk a végére. Habár sietek haza, hogy mindent megbeszélhessünk.

– Van egy jó hírünk: Magyarország 500. nyári olimpiai érmét csomagolhatja a bőröndbe!
– Szép kerek szám! Nagyon örülök neki, és remélem, még ezen az olimpián lesz vagy nyolcszáz!

INTERJÚ PÁNCZÉL GÁBORRAL

– Merre van a pulzusa? – léptünk oda a kérdéssel Krisztián mesteréhez, a felnőtt férfiválogatott szövetségi kapitányához, Pánczél Gáborhoz.
– Most már nyugszom… Voltak a bronzmérkőzésen izgalmas pillanatok, de annyira éles volt ma Krisztián, hogy a kritikus meccseket, amiket eddig elveszített, mert nem volt annyira fontos, vagy nem készült még fel rá, azok ezúttal mind a javára dőltek el. A német ellen szerencsétlen helyzet alakult ki, amit még nem tudtam visszanézni, ám beakadt a lába a nadrágba, azért esett el! Számítottunk arra a támadásra, furcsa is volt, hogy elesett miatta, viszont sosem foglalkozom azzal a küzdelemmel, ami véget ért, úgyhogy gyorsan le is szakítottam erről a sztoriról. A hollandra készültünk, aki világbajnokként azért nagy falat, az orosz pedig a súlycsoport egyik legerősebb tagja. Krisztián azonban a maximumot hozta, ez most a bronzra elég volt.

– A tanítványa már nap közben úgy nyilatkozott, hogy élvezi az egészet, mitől ez a nagy öröm?
– Tudom, hogy a koronavírus-fertőzés nagyon súlyos betegség, ám nekünk hatalmas szerencsét hozott, hiszen egy évvel elhalasztották a játékokat, Krisztián pedig olyan elképesztő változáson ment át ezalatt, ami nélkül világversenyen stabilan eredményt produkálni rettenetesen nehéz. Találtunk egy megfelelő coachot, aki a megfelelő pillanatban a megfelelő szavakat használta, Krisztián pedig megérett erre, és még januártól mostanáig is olyan fejlődésen ment keresztül, ami olimpiai érmet hozott. Ez pedig egy sportoló pályafutásának a csúcsa. A színéről nem szívesen beszélek, mert ez a súlycsoport, amelyben az első nyolcból hét európai – tehát egy Európa-bajnokság is egy kis olimpia, ráadásul súlycsoportonként egy nemzetből kettővel is meg kell harcolni… –, borzasztóan nehéz. Rendkívül boldog vagyok, viszont augusztustól folytatódik a munka, hiszen a fiatalokkal a korosztályos világversenyekre készülünk.

– Mióta érzi azt, amire egyre többször hivatkoznak, hogy sínre kerültek?
– Január óta. Akkor hazajöttünk a Mesterek tornájáról, ő depresszív hangulatban, ezért bizonyos körülményeket meg kellett változtatni, ami egyeseknek talán nem tetszett, azonban meg kellett lépni.

– Miket?
– Erről nem szívesen beszélnék, mert személyeket érint. Vannak azonban versenyzők, akik nem tudnak minden pillanatban felnőni a pillanathoz, noha az adottságaik meglennének hozzá. Ezt észre kell venni, és változtatni. Ugyanakkor ismét hangsúlyozom, hogy a coach, vagy pszichológus, vagy mentáltréner – kinek, melyik tetszik jobban – belépése volt a kulcs, mert olyan szinten rendbe tette és olyan tréningeket alkalmaztak a játékok előtt, ami nélkül sok versenyző nem fog odaérni, ahova pedig elérhetne.

– Hol találták ezt a szakembert?
– Nagy szerencsénk volt. A pandémia miatt, ugye, rengeteg verseny kimaradt, és a danvizsgára készítettem fel tizenkét emberemet. Ez külön szakma, én meg nem szeretek kotnyeleskedni, úgyhogy rábíztam a megfelelő emberre: én tartottam az edzést, ő a vizsgafelkészítést, ami komoly program, hónapokon át tartott. És ez az ember bejött, beszélgettünk, gyorsan kiderült, hogy mivel foglalkozik még, én pedig azonnal megkérdeztem tőle, hogy volna-e kedve segíteni nekünk. Nyitott kapukat döngettem, majd beestem rajta, közöltem, hogy pszichológusokkal már próbálkoztunk, és ugyan működtek, az áttörés sajnos elmaradt. Kértem, hogy rafináltan kerítsük be Krisztiánt… Odaadtam neki a telefonszámot, ám nem telefonált, mire Tamás – a coach – azt mondta, hogy ugyan nem hívta senki, ő azért megpróbálná. Ennek nagyon örültem és biztattam, hogy ha szakmailag úgy ítéli meg, hogy van értelme, hívja. És akkor elindult a folyamat, amely révén immár Eb-, vb- és olimpia érme is van Krisztiánnak. Ezt kevesen csinálják meg. Én meg buktam egy motort.

– Hogy micsoda?!
– Azt mondtam neki, ha érmet szerez, az övé. Ez úgy kezdődött, hogy az első világversenyén, egy junior-világbajnokságon felajánlottam neki az egyik órám, ha érmes lesz, mert nekem elég sok van. Persze, amikor ment fel a bronzért, rádöbbentem, hogy az istenit, a legszebbet fogja kiválasztani! Csakhogy akkor kikapott egy orosztól – ezt most visszaadtuk! Ezúttal felajánlottam neki a BMW-motoromat, amitől ezennel a nagy nyilvánosság előtt elbúcsúzom. De még le kell vizsgáznia, addig a garázsban marad bezsírozva!