Tokió 2020: Ez a csapat valóban csapat – az aranyért pástra lépő kardválogatott kapitánya

SZILÁGYI ÁRON: Az utolsó edzőtáborban vívtunk két csapatversenyt, és azt éreztem, mindenki pontosan tudja, hol a helye, mit kell csinálnia, és ez a lényeg. Első ellenfelünk az olimpián az Egyesült Államok együttese, mindenképpen le kell győznünk ahhoz, hogy éremért vívhassunk, de természetesen monitorozzuk a többieket is – bárki jöhet szembe, minden csapatból fel kell készülnünk. Az biztos, hogy az első a legfontosabb. Ha mindenki egyénileg azt hozza, amit tud, akkor jók vagyunk. Illetve leszünk.

SZATMÁRI ANDRÁS: Ha nem úgy vágnánk neki az olimpiának, hogy nyerni akarunk, pláne ilyen eredményekkel a hátunk mögött, az meglehetősen furcsa lenne: az arany a cél, és bizakodunk egy éremben. Ám hiába gondolkozunk mi éremben, a döntőben, ha az első akadályt nem vesszük, ha nem győzzük le az amerikaiakat, ha sikerül, azután minden szépen kialakul. Mindannyiunk fejében ott van a lehetséges út, ám egyelőre egyetlen cél lebeg a szemünk előtt, a negyeddöntős asszónk megnyerése.

DECSI TAMÁS: Ha a csapatversenyről kérdeznek, sohasem azt mondom, hogy arany-, hanem azt, hogy éremesélyes a válogatottunk, de mindig gyorsan hozzáteszem, természetesen az olimpiai bajnoki címért megyünk Tokióba. Az esélyesség terhe, a tét nem nyom minket, sokkal inkább bizonyítani szeretnénk – például, hogy ez a csapat nem véletlenül hozott érmeket az elmúlt évek világversenyeiről. Beszéltünk már arról, hogy cserélni fogunk a csapatversenyen: a vezetőedzőnknek van egy elképzelése ennek kapcsán, mi pedig alkalmazkodunk.

GÉMESI CSANÁD: Egyértelműen úgy készülünk, hogy az aranyért megyünk Tokióba, ez el is hangzik közöttünk, és én is mondogatom magamnak elégszer. Nekem ez lesz az első olimpiám, és egyértelműen az a célom, hogy éremmel térjek haza. Három meccsünk lesz, mindhárom ugyanolyan fontos, ugyanolyan nehéz – mindhármat meg kell nyernünk. Beszéltünk már róla néhányszor, létezik több forgatókönyvünk is a csapatversenyre, ám olyan verzió nincs közöttük, hogy én nem lépek pástra. Ennek megfelelően készülök.

Kardozóink képesek győzni. Nem fogunk bele mélyen szántó szakmai elemzésbe, megtette a szakértőnk, Nemcsik Zsolt, inkább emocionálisabban közelítenénk meg a kérdést, miért is érhet fel a csúcsra a férfi kardcsapatunk Tokióban. Leginkább azért, amit Decsi András vezetőedző nyilatkozata is erősít, mert ez a csapat tényleg igazi csapat – ám még mielőtt valaki azt hinné, rózsaszín köd veszi körül az együttest, szögezzük le gyorsan: itt is előfordulnak nézeteltérések, olykor viták, ám mert a versenyzők képesek félretenni az esetleges sérelmeiket, közös az út, közös a cél, s éppen ez hozta magával, hogy igazi közösséggé kovácsolódtak össze. Egy csapatversenynek mindig más a lélektana, mint az egyéni küzdelmeknek – a páston, a pást mellett és a lelátókon egyaránt. A mieink ebben is kiválóak, mert noha csak egyikük fog kardot, a többi ott áll mellette. Szavakkal, pacsikkal, buzdítással. Nagy harc lesz, három kőkeménynek ígérkező ütközettel, jó lenne viszontlátni az újvidéki jelenetet – a 2018-as Európa-bajnoki döntő előtt Szilágyi Áron a buzdító beszédében ezt (is) mondta társainak: „Ez a mi aranyérmünk, nem az övék.” Akkor a Szilágyi Áron, Szatmári András, Decsi Tamás, Gémesi Csanád összetételű kvartett megszerezte az aranyérmet. Képes rá Tokióban is.

Ez a csapat többször bizonyította már, hogy bármelyik válogatott ellen képes a győzelemre, hiszen már győzött is mindegyik ellen. De túlságosan nem szaladnék előre, már ami az olimpiát illeti, hiszen ezúttal is asszóról asszóra kell gondolkodni. A múltban többször belefutottunk már abba, hogy egy legyőzhetőnek vélt ellenfél várt ránk a negyeddöntőben, aztán kikaptunk: kétszer is részese voltam, amikor az amerikai csapat nyert ellenünk, s jutott a négy közé, így történt Athénban és Pekingben is, így aztán bármennyire is kiváló a mérlegünk az Egyesült Államok ellen, nem szabad lebecsülni. Ugyanakkor én bízom a mieinkben és abban, hogy jól felkészültek az ellenfélből, s ha sikeresen túl vagyunk a negyeddöntőn, jöhet két, szintén erős válogatott – az edzőim mindig azt tanították, hogy a megvert kutya megismeri a gazdáját, szóval én azt mondom, nem kell tartanunk senkitől, féljenek az ellenfeleink tőlünk!

Egyre közelebb lopóztak a mieink Dél-Koreához. Ha minden úgy alakul, ahogyan szeretnénk, vélhetően az Egyesült Államok, Olaszország és Dél-Korea csapatán keresztül vezethet az út a hőn áhított... Már csak kabalából se mondjuk ki, írjuk le konkrétan, mi is ez az álom, vagy ha úgy tetszik, cél, ám az egyértelmű, hogy bivalyerős csapatok állnak majd szemben a mieinkkel, de akkor is ezt mondanánk, ha az oroszok vagy éppen a németek jönnének szembe. S bár az olimpiai kvalifikáció nehézségeinek, hogy mindössze nyolc együttes szerezhetett kvótát a nyári játékokra, voltak áldozatai (például a franciák), mégsem mondhatjuk, hogy könnyű mezőny gyűlik össze Tokióban, sőt!

Kezdjük rögvest az amerikaiakkal, a csapat vezére Eli Dershwitz,   aki a második a világranglistán, és ha az első húszat nézzük, találunk benne egy másik amerikait is, Daryl Homert – igen, azt a vívót, akit Szilágyi Áron legyőzött a riói egyéni verseny döntőjében. Egyébként a csapatok zömének két-két kardozója is megtalálható a legjobb húszban (nálunk Szilágyi mellett Szatmári András tanyázik a 12. helyen jelenleg), s mindössze egy olyan válogatott van, amelynek mind a négy vívója ott van az első húszban, Dél-Koreáé.

Egyértelműen az ázsiaiak a legesélyesebbek, már csak azért is, mert a 2017-es, 2018-as és 2019-es világbajnokságon is elvitték az aranyat, de emlékezzünk, hogy az utóbbi vb-n, amelyet Budapesten rendeztek, csak egy tussal verték meg a mieinket – és persze ne feledjük azt sem, hogy az idény egyetlen világkupa-viadalán, amelynek szintén a magyar főváros adott otthont, a magyar csapat legyőzte a dél-koreait a bronzmeccsen.