Úszás: majdnem olyan, mint egy igazi verseny – fotók

Majdnem.

Mármint majdnem minden olyan, mint, egy normális versenyen – igaz, manapság szinte semmi sem olyan, mint volt akár csak négy-öt hónappal ezelőtt.

Az úszók felmérője sem olyan, mint máskor, és már csak azért is igaz a megállapítás, mert ilyenféle viadal nem is volt korábban. Ezt a kényszer szülte, a koronavírus-járvány, úszóink és edzőink pedig kénytelenek voltak alkalmazkodni a helyzethez, így aztán kitalálták ezt a négyhetenként sorra kerülő „versenyt”, amelyből pénteken már a harmadik felvonás első napját tartották a Duna Arénában.

Az uszodában a medence mellett kora reggeltől sürögtek-forogtak az edzők, hogy mindegyiknek stopper volt a kezében, nem tűnt különösebben különlegesnek, mégis az volt, hiszen mindenki maga mérte a tanítványa idejét, nem volt központi időmérés, de még csak indítóbíró sem.

Illetve utóbbi mégis, mégpedig Selmeci Attila edző személyében, aki az egyes számok előtt rendre eligazította csoportja tagjait, vagyis Milák Kristófot, Márton Richárdot és Biczó Bencét (utóbbi olyan szép szakállat növesztett, hogy fizimiskája már-már Tom Hankset idézi a Számkivetett című filmből), aztán sietett a rajtkövekhez, hogy a sípjával „ellője” az adott futamot – ezek közül egyébként egy sem volt a megszokott: úszott itt együtt fiú és lány, tempózott egymás mellett gyors- és hátúszó, egyébként tényleg majdnem minden olyan volt, mint egy normális úszóversenyen.

Milák Kristóf például szinte ugyanannyira megközelíthetetlennek tűnt, mint máskor, no persze, e tekintetben is akadtak kivételek.

– Na, csak nem személyesen maga Milák Kristóf?
– Ki más lenne?
– Helló, öreg!
– Néztél te már tükörbe?

Hosszú Katinkának a szeme sem rebbent Milák pimaszságát hallván, mi több, a két világbajnok a kezdés előtt még összedugta a fejét egy rövidebb diskurzusra is – kétsége ne legyen senkinek, sok mindenről volt szó, de az úszásról a legkevésbé… Mert ez ugyan egy versenyféle volt, s mégsem az: inkább hasonlított edzésre, ahol keveredett egymással több egyesület még több úszója, így aztán Milák és Hosszú sem izgulta agyon a felmérőt, ahogyan persze a társak se. Sőt!

„De jó lesz ez a négyszáz méter… Próbálom én, de azért sehogy sem tudom olyan nagyon komolyan venni”– ezt már maga Hosszú Katinka jegyezte meg a harmadik versenyszám előtt (majd ebben a „semmilyen” időszakban csak odadobott egy 4:42-t…), vele párhuzamosan Olasz Anna pecabotért „könyörgött”, ha esetleg valami nem sikerülne a medencében. A nyílt vízen világbajnoki ezüstérmes szegedi lány persze csak viccelődött, komolyra csak akkor váltott, amikor kijelentette:„Háton egyáltalán nem tudok úszni. Pedig szeretek, csak éppen nem haladok. Nyílt vízen, vagy éppen strandon tök jó amúgy háton úszni, nézegetem mindig a felhőket és a repülőket – bár mostanság utóbbiakkal nem találkozom olyan sűrűn.”

Természetesen gond nélkül célba ért mindenféle segítség nélkül, és mire kipattant a medencéből, néhány pályával arrébb Nagy József már értekezett is egy gyorsat Hosszú Katinkával – a páros jó ideje dolgozik együtt, láthatóan összhangban és nagy egyetértésben. Vita a tekintetben sem akadt köztük, hogy az előző felmérővel ellentétben a háromszoros olimpiai bajnok ezen a mostanin nemhogy nem indul(t) el minden számban, egyenesen csak a négyszáz vegyesen állt rajtkőre. Ez tőle meglehetősen szokatlan, vagyis e tekintetben sem mondható ez a felmérő olyannak, mint egy verseny.

Csak majdnem olyannak.