Az úszófenomén Halmay Zoltán süvítő bombákat oldott ki bal lábbal

Tudjuk, hogy az első magyar olimpiai aranya(ka)t megszerző Hajós Alfréd méltó utódaként az 1890-es évek derekától 1908-ig uralta a magyar úszósportot; tudjuk, hogy a Gräfl Ödön által kitalált úgynevezett magyar tempót finomította, fejlesztette tovább; tudjuk, hogy 1904-ben, a St. Louis-i játékokon megnyerte az 50 és 100 yard gyorsot (előbbi számban az amerikai Scott Learyt a döntő után megrendezett szétúszásban megelőzve); tudjuk, hogy az 1908-as olimpián a táv második felében összeroppanva, utolsó emberként megfosztotta az aranytól a 4×200 méteres gyorsváltót, ami legkeserűbb sportélménye maradt – és szőrmentén tudjuk, hogy jó szinten művelte a gyorskorcsolyát, a labdarúgást és a vízilabdát is. Rendre ezeket a – valóban fontos – eseményeket, ismérveket sorolják, ha a 140 éve, 1881. június 18-án született Halmay Zoltánról jelenik meg emlékezés, ugyanakkor sok kevéssé vagy egyáltalán nem ismert érdekesség említetlen marad.

Szemezgessünk először futballpályafutásából, hiszen történelmi szereplője a sportágnak, amennyiben ő is rúgta a labdát az első, 1901-ben kiírt bajnokságban, és együttese, a Magyar Úszó Egylet a második helyen végzett a BTC mögött. Halmay a fedezetsor bal oldalát foglalta el, a későbbi – többszörös – szövetségi kapitány, Kiss Gyula, valamint Pozsonyi Imre mellett. A hajdani meccsek tudósításaiból két gólját sikerült kihámoznunk: 1901. március 10-én az MFC ellen 3:1-re elvesztett találkozón ő egyenlített, míg április 21-én ő szerezte a MUE ötödik gólját a Ferencváros ellen 5:3-ra megnyert meccsen. „Halmay keresztül dribblizvén az ellenfél védelmén, mintegy 20 méterről élesen lövi a labdát a kapuba” – írta a tudósító, Kiss Gyula pedig jó harminc évvel később így jellemezte az akkor már olimpiai ezüst- és bronzérmes úszót: „Hosszú lábai között gyakran elveszett a labda, de amikor formában volt, rettenetes erőt tudott beleadni rúgásaiba. Talán azóta se volt magyar játékos, aki a rúgások ereje tekintetében Halmayt felülmúlta volna. Amikor jobb lábával belefeküdt és nekilendített bal lábával a kapu irányába rúgta a labdát, mint bomba süvített a levegőben s vesztett ügye volt a kapusnak.”

Kiss Halmay leleményességére is fényt derített, felidézvén a BTC első csapata elleni egyik találkozót az „ősidőkből”. Halmay tanácsára a gyárilag készített futballcipőket utcaira cserélték, mondván, hogy az jobban feszül a lábon, így könnyebben, pontosabban lehet rúgni vele. Az utcai cipők sarkaira stoplit verettek, és „nagy megelégedéssel tapasztaltuk, hogy Halmay patentje általános formajavulást hozott magával”. A MUE 3:1-re győzött és játékosai alaposan meg is ünnepelték a sikert. Pirkadatkor az Andrássy út csendjét verték fel, így hamarosan megismerhették a Mozsár utcai rendőrkapitányságot, ahol a razziákon összegyűjtött csavargók felismervén őket harsogni kezdték: „Éljen Halmay, éljen Péczeli, éljen Pozsonyi!”

S ha már Péczeli…

Az első magyar gyorskorcsolya-bajnokságot 1900. január 20–21-én rendezte a Budapesti Korcsolyázó Egylet, amelynek színeiben Halmay is megmérette magát, sőt Péczeli Andor mögött a második helyen végzett, miután 1500, 5000 és 10 000 méteren második, 500 méteren harmadik lett. Csak összetettben hirdettek bajnokot, már csak ezért sem igaz, hogy 5000 méteren – ahogy mindenhol szerepel – megkoronázták volna Halmayt. Sőt egyszer sem lett első az 5000-es részversenyen, 1900 után 1901-ben is a második legjobb időt érte el, mindkét esetben több mint 20 másodperccel előzte meg Péczeli. Érdekesség, hogy 1900-ban Erdőtelky, 1901-ben Csorbai néven említette a Sportvilág beszámolója a következő három bajnokságon is felbukkanó Halmayt!

De soroljuk tovább történelmi első szerepléseit, váltsunk vízilabdára. A Sió csatornában került sor 1899. július 30-án az első hazai nyilvános vízipóló-mérkőzésre, amelyen a MUE két együttese csapott össze. A találkozót 3:0-ra nyerte meg a kapuban Gillemot Ferenccel felálló csapat, ennek volt tagja Halmay is. S ha már lúd, legyen kövér: 1901 decemberében részt vett a magyar vízilabda első nemzetközi fellépésén is, más kérdés, hogy sok öröme nem telt benne, miután 14:0-ra kikaptak Bécsben. (Halmay állítólag tanulmányt írt a vízipólóról a Nemzeti Sport valamelyik, 1903. december eleji számában, érdemes lenne előkeríteni ezt az írást.)

Az úszófenomént az MTK első olimpiai bajnokaként tartjuk nyilván, ez a dicsősége pályafutása váratlan fordulatához köthető. Tudniillik 1904. július 16-án még a MUE színeiben tempózott a próbaversenyen, ám augusztus 6-án már az MTK sportolójaként indult útnak. Bajnai Teréz 1963-ban, Barcs Sándor 1988-ban a kék-fehérek történetéről írt könyvében olvasható a mindig idézett történet, hogy Halmay az MTK – akkor még – alelnökéhez, Brüll Afrédhez fordult segítségért, hogy fedezze klubtársa, Kiss Géza kiküldetési költségeit, s ha segítő kezet nyújt, mindketten átlépnek az MTK-ba. Nos, a korabeli lapok egyike sem így írja le a történteket. Július 18-i értekezletén például az olimpiai bizottság úgy határozott, hogy elsősorban Halmay és Kiss utazását tartja szükségesnek; az augusztus 3-i Az Ujság szerint Brüll 1000 koronát bocsátott rendelkezésre a négy magyar sportoló (Halmay és Kiss mellett az atléta Mező Béla és Gönczy Lajos) kiküldéséhez; ugyanebben a lapszámban jelent meg: „Brüll Alfréd bőkezű adománya és több pénzintézet áldozatkészsége folytán lehetővé vált, hogy mindazok, akiket a magyar olympiai bizottság a magyar sport képviseletére méltóknak tartott”, megmérethessék magukat. Egyedül a Magyarország utalt Kiss Gézára, amikor augusztus 7-én így fogalmazott: „Kiss Géza, a kiváló úszó kikül­detését Brüll Alfréd, a Magyar Testgyakorlók Kör alelnökének ezer koronás adománya és több pénz­intézet áldozatkészsége tette lehetővé.” Vagyis nem 2000 koronát adott (ahogy Barcs írta), és nem egyedül Brüll segített, illetve sehol sem jelent meg, hogy Halmay kérése húzódik meg a háttérben. A Sportvilág augusztus 7-én egyszerű tényként közölte, hogy „Halmay Zoltán és Kiss Géza beléptek a Magyar Testgyakorlók Körébe”.

Érdemes kitérni Halmay úszópályafutásának végére, amelyet azzal intéznek el, hogy 1910-ben csobbant utoljára vízbe versenyen, ám nem derül ki, hogy 1909–1910-ben mennyi minden hátráltatta. Egyrészt amatőr trénerként felkészítette a válogatott úszókat (csak két nagy név: Zachár Imre, Las Torres Béla); másrészt 1908 decemberében – mondvacsinált ügy miatt – felfüggesztették versenyzési jogát, amelyet csak 1909 júliusában kapott vissza; harmadrészt 1909 tavaszán a Hungária gőzfürdőben balesetet szenvedett: „Szétszórt nedves ruhákban megbotlott s olyan szerencsétlenül esett el, hogy egy kiálló éles tárgyban az egyik kezét a tenyere közepétől a csuklójáig mélyen felszakította s az ütőerét is át­vágta. Sérülése olyan súlyos volt, hogy egy hóna­pig feküdt és még négy hónapig orvosi kezelésre szorult.”

Halmay 1910 végén beperelte a fürdő üzemeltetőit, összesen 112 700 korona kártérítést követelt, többek között arra hivatkozva, hogy a sérülés miatt nem tud úgy úszni, mint addig, így megszűnt vezető szerepe a sportágban, valamint elvesztett egy sportlapnál kínált szerkesztői állást… Hogy mi lett a per vége, nem tudjuk, a Sportvilág is tanácstalan volt 1911 februárjában, egyúttal megszólította az érintettet: „Kérjük, írja meg nekünk – ha marad 10 sornyi ideje – hogy mi is van azzal a 100 000 koronás eleséssel?”