Az idők szava – Kovács Erika jegyzete

Sohasem bujkált, rendre kiállt a nyilvánosság elé, felvette a telefonját, ha kerestem. Egyetlen esetet leszámítva mindig nyilatkozott a versenyei után – ma már azt is értem, akkor miért hallgatott.

A márciusi országos bajnokságon némiképp megdöbbentünk, amikor Cseh László nem állt meg a kamerák előtt az egyik úszása után, s amikor utánarobogtunk a melegítőmedencéhez, mindössze annyit mondott, nem véletlenül viselkedett így, hiszen még kavarognak a fejében a gondolatok, olyat pedig nem szívesen mondana, amit nem gondolt át, aminek kapcsán még ő sem lát tisztán.

Hat hónappal később a törökbálinti uszodában a pályafutásáról beszélgettünk, és Laci belekezdett a mondandójába: abba, hogy egykori edzője, Turi György úgy bánt vele, ahogyan nem lett volna szabad.
Bár az uszodák világában járva az ember hall ezt-azt (miután eldőlt a dominó, már nyíltan is vállalták többen, mi is történt a mindennapokban a Kőér utcában), szavaival alaposan meglepett – bevallom, annyira, hogy először meg is kérdeztem tőle: „Laci, biztos, hogy ezt így szeretnéd leírva látni?”

A válaszával eloszlatott bennem minden kétséget: „Ismersz, tudod, hogy nem mondok olyat, amit nem gondolok komolyan, amit nem szeretnék a nyilvánosságra hozni. Vállalom minden mondatomat.”

Ott ült mellettem egy olimpiai ezüstérmes, világ- és Európa-bajnok úszó, még inkább egy ember, aki mostanra megértette, nem élhet úgy tovább, mint korábban. Persze, egy sportoló visszavonulása után mindenképpen új életszakasz kezdődik, ám Laci kapcsán az általános megfogalmazások mellett hatványozottan előtérbe került valami, amivel ugyan együtt élt évekig, ám csak nemrég jutott el odáig, hogy beszélnie kell róla – ha nem így tesz, az életében folyamatosan szembesült volna azzal, amivel pályafutása során majdnem végig.

És ott, Laci mellett megértettem a régi Lacit: éveken keresztül pufogtam azon, miért van az, hogy az előfutamok során még duzzad az önbizalomtól, majd ahogy közeledünk a döntőhöz, fogy, mit fogy, elfogy a hite – folyvást azt kérdezgettem magamtól és másoktól is, hogyan lehet az, hogy egy ilyen tapasztalt klasszis nem hisz önmagában?!

Nem tisztem ítélkezni, nem az én dolgom kideríteni a teljes igazságot, ám azt mindenképpen üdvözlöm, hogy Turi György meghallotta az idők szavát, és az egyetlen lehetséges jó döntést hozta: lemondott a Magyar Úszószövetség alelnöki és az edzőbizottság elnöki pozíciójáról. Megtehette volna hamarabb is, de talán még most sem késő – e tekintetben egy véleményen vagyok Wladár Sándor elnökkel, s hirdetem bőszen: az úszósport csodálatos, a honi meg tele van remek emberekkel, nagyszerű bajnokokkal. Ám ahhoz, hogy újra sikerektől zengjen a sportág, takarítani kell. Kinek-kinek a saját háza táján...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!