Együtt, és nem egymás ellen úsztak a Gyurta testvérek

– A beszélgetés és a fotózás helyszínéül a Komjádi uszodát választották, és amikor beléptünk a medencetérbe, Gergely nagyot sóhajtott. Hiányzik az uszoda, a közeg?
Gyurta Gergely: Jó érzés ide visszajönni, hiányzik is kicsit, pedig eddig cseppet sem éreztem ezt.

– Ez valamiféle nosztalgia?
Gyurta Dániel:A sok-sok emlék előhozza a jó érzéseket az emberből. Harminchárom éves vagyok, több időt töltöttem el ebben az uszodában életem során, mint bárhol máshol.

– A nehezebb napok, az esetleges rossz élmények törlődnek ilyenkor?
Dániel:Relatív, hogy mit nevezünk rossz élménynek. Ha valaki olimpiát akar nyerni, tisztában kell lennie azzal, hogy a győzelemig vezető út nem lesz könnyű, zökkenőmentes pedig kiváltképp nem. Megtanultuk, hogy a sport, a siker együtt jár a kínkeserves órákkal és napokkal, az oxigénhiányos percekkel, és az edzőkkel, csapattársakkal való konfliktusokkal is. Ha húsz éven keresztül minden egyes nap a stopperóra ellen harcolsz, ha azért küzdesz, hogy aztán a versenyeken felvedd a tempót a világ legjobbjaival, akkor bizony nehéz időszakokon is át kell menned. De kaptunk annyit az úszástól, a sporttól, hogy bőven kárpótoljon a szenvedésért, sőt feledtesse a rosszat.
Gergely:Nekem például itt, a Komjádi uszodában eszembe sem jut egyetlen rossz élmény sem, pedig voltak ilyenek a pályafutásom során. Előfordult sírás-rívás, volt jó néhány szenvedős óránk a tornateremben is. Atyaég, mennyi időt töltöttünk abban a tornateremben…
Dániel:  Meg ott, a hatos-hetes-nyolcas pályán. Az edzőink, Széles Sándor, Kovácshegyi Ferenc és Virth Balázs ott álltak mellettünk a parton: amekkora távot mi leúsztunk a medencében, ők lesétálták. Én a hetes pályán úsztam – arra már nem emlékszem, miért éppen azon, talán azért, mert mintha Rózsa Norbert is azon készült volna. Akik úsztak valaha a Komjádiban, tudják jól, a hetes különleges pálya, hiszen a vízforgató berendezés miatt az egyik irányba nehezebb úszni, mert jön szembe az emberrel az áramlat, és persze ugyanez igaz fordítva is, hiszen visszafelé meg könnyebben halad az úszó.

– Dániel rengeteget emlegette pályafutása során Rózsa Norbertet, példaképeként beszélt róla. Önnek is volt ilyen az életében?
Gergely: Nekem a bátyám volt a példaképem, mindig is vele próbáltam meg versenyezni.

– És már úszni is azért kezdett el, mert a testvére ezt a sportágat űzte?
Gergely:  Nem, de arra emlékszem, hogy amikor felkerültem a nagyok csoportjába, abba, amelyikben Dani is úszott, javulni kezdtem.

– Legendásan jó testvérek, imént említette, hogy a bátyja a példaképe. Emellett szólt a Himnusz önnek is Európa-bajnokságon, szerzett világbajnoki érmet is, mégis, kissé mintha a nagy testvér árnyékában nőtt volna fel. Ezt sohasem érezte?
Gergely: Ha az embernek van egy olimpiai bajnok testvére, óhatatlanul hozzá hasonlítják. Ám ez nekem nem volt teher, nem is éreztem, hogy Dani árnyékában élnék, ráadásul nem is ugyanazt a számot úsztuk. Ettől függetlenül megvolt az árnyék, csakhogy nekem sokkal több pozitív hozadéka volt annak, hogy Dani a bátyám, mint negatív következménye.

– Mire gondol?
Gergely: Például arra, hogy mindig tudtam tőle kérdezni, mindig átadta a tapasztalatait, figyelmeztetett a nehezebb szituációkra, és ő volt az, aki néha visszafogott az edzéseken – rám mindig is jellemző volt, hogy jól bírtam a munkát, ám előfordult, hogy Dani jelzett, nincs szükség ilyen sok úszásra, mert a kevesebb néha több.

– Ön hogyan élte meg ezt a helyzetet a másik oldalról?
Dániel: Kétélű helyzet, hiszen van egy csodás oldala, mégpedig az, hogy a család és a csapat közös. Tizenöt éves voltam, amikor az athéni olimpián ezüstérmet szereztem kétszáz mellen, ami nekem is hozott nehézségeket. És persze onnantól Gegének sem volt könnyű, hiszen attól kezdve mindenki a kis Gyurtának hívta. Az edzőink, a szüleink mindent megtettek azért, hogy ő is megkapja ugyanazokat a lehetőségeket, de kétségtelen: nagy teher lehetett ugyanazzal a névvel versenyezni. Velem szemben is voltak elvárások, vele szemben talán még inkább – miattam is. Ezért volt minden bizonnyal az is, hogy az öcsém hatványozott erővel végezte az edzéseket, hogy még véletlenül se érezze azt a versenyek végén, a felkészülésen múlt a jobb eredmény. Egy biztos, kevés olyan versenyzővel edzettem a pályafutásom során, aki úgy bírta volna a terhelést, mint az öcsém. De mentálisan is elviselte a terhet, mert tudta, szüksége van a kemény munkára ahhoz, hogy esélye legyen a jó eredményre.

– Melyikük volt a nehezebb eset az edzéseken?
Dániel: Szerintem ez attól is függött, a felkészülés melyik időszakában jártunk.
Gergely: De egyébként én voltam inkább az, aki visszabeszélt a mestereknek...
Dániel: Szerintem ezen a szinten nincs olyan, hogy valakivel nagyon könnyű lenne. Egy versenyző élete tele van kihívásokkal, hogy ezekre ki hogyan reagál, az egyéntől függ. Én nem tagadom, nekem voltak az edzőimmel nehezebb periódusaim, holtpontok, amelyeken időről időre túl kellett lendülnöm. Tudtam, melyik edzőm milyen, mégis előfordult ilyesmi, de ez nem csoda, hiszen szeptembertől júliusig készültünk nagyon keményen, majd következett két-három-négy perc, amelyben eldőlt minden.
Gergely: Vagy éppen öt óra.
Dániel: Valóban, a te esetedben az öt óra is igaz. Azt pszichésen és lelkileg kezelni, hogy egyetlen lehetőséged van az évben, s mi van, ha éppen akkor nem jön össze, nagyon nehéz. És azt is, hogy amikor tisztában vagy azzal, hogy képes vagy megcsinálni, ám az edző az edzésen mégsem azt az időt mondja be a táv végén, amit hallani szeretnél – az ilyen helyzetek, pillantok kihozzák a feszültséget a versenyzőkből.

– Ha már az öt órát említette, elevenítsük fel azt a bizonyos öt órát! Kvangdzsuban járunk, a 2019-es világbajnokságon, amikor a huszonöt kilométeres viadal utolsó köréhez közeledve csaknem százméteres előnnyel vezetett. Hanem aztán jött valami, ami korábban még soha, és az asztmaroham miatt az előnye elfogyott, végül a tizedik helyen végzett. Pedig ott felérhetett volna a csúcsra…
Gergely: A történtek ellenére az a kvang­dzsui volt pályafutásom legjobb versenye. Akkor voltam a legjobb erőben, akkor volt mögöttem a legjobb felkészülés, és még így is hatalmas erőt adott nekem. Akkortájt voltak kétségeim afelől, végig tudom-e csinálni Tokióig: az álmom ugyanis az volt, hogy még egy olimpián ott legyek. Kvangdzsu megerősített abban, hogy igenis képes vagyok rá.

– Így maradt Herning csúcsként, de az közös csúcs volt, hiszen Gergely 1500 méteren lett rövid pályás Európa-bajnok 2013-ban, míg Dánielnek ez volt az egyetlen olyan versenye, amelyen duplázott, megnyerte a száz és a kétszáz mellet is. Azt hiszem, egy testvérpár éppen ilyen versenyről álmodik.
Dániel: Igen, és ilyen volt a 2010-es dubai rövid pályás világbajnokság is.
Gergely: Meg a 2012-es debreceni Európa-bajnokság, ráadásul akkor a szüleink is ott voltak a helyszínen.
Dániel:Abba, hogy mi mit érezhettünk ezeken a versenyeken, talán többen bele tudnak gondolni, de vajon mit éreztek a szüleink…? Vagy az edzőink? Széles Sanyi bá rendkívül büszke volt Herningben ránk; előző évben olimpiai bajnok lettem, azt érezhette, hogy végre kilépett Széchy Tamás árnyékából, és aztán a Londont követő esztendőben következett a sikeres herningi rövid pályás Európa-bajnokság.

– Az elmúlt két évtizedben mindig volt Gyurta a magyar úszósportban, furcsa lesz e tekintetben a jövő. Nehéz volt meghoznia a döntést a visszavonulásról?
Gergely: Én Tokióig terveztem, aztán jött egy év, amikor Hosszú Katinkával úsztam, ám az nekem inkább már csak levezetés volt. Nem indultam versenyeken, segítettem Katkának, vagyis olyan időszak volt, amikor szépen, fokozatosan elengedhettem az úszást. Amikor tavasszal nézőként ott voltam a debreceni országos bajnokságon, akkor éreztem először, hogy képes vagyok lezárni a pályafutásomat, ott már nem voltam úgy vele, hogy jaj, de szívesen úsznék még tovább! Korábban sokszor belém hasított, hogy még hiányzik ez az egész: az edzőtáborok, az utazások, a versenyek – Debrecen óta viszont már nincs bennem, hogy visszamennék.

– Egyébként meddig marad úszó az úszó a pályafutása után?
Dániel: A vágy, hogy odaállj, versenyezz, hogy megtudd, mit tudsz kihozni magadból, megmarad: a vérünkben van és marad. A személyiségünket alapvetően meghatározza, hogy mi versenyzők voltunk. Azt, hogy felkelj hajnalban, hogy beugorj a hideg vízbe, hogy ússz minden nap tizenöt-húsz kilométert, jóval könnyebb elengedni. Amikor nézem a versenyeket, pontosan tudom, mit csinálnék, ha ott állnék a rajtkövön. Mármint mentálisan, mert a testem már nem lenne képes végrehajtani, amit fejben tudok. És nem mondom, hogy ez az érzés nem hiányzik nekem. A versenyzés része, a taktikai hadviselés igenis hiányzik néha. Szerettem megoldani azt a feladványt, hogy én innen, ebből a kicsi országból képes vagyok legyőzni bárkit. Egyébként Sanyi bá is segített a megoldásban, hiszen azt mondta, ha le akarom győzni a legnagyobbakat, akkor többet, okosabban és jobban kell edzenünk. Tudom, ez végtelenül közhelyesen hangzik, mégis ez kellett a sikerhez. És persze az, hogy az ember megtalálja azt az edzőt, akinek a személyisége leginkább találkozik az övével.

– Önök mellett nem egy, hanem három edző is állt.
Dániel: Kovácshegyi Feri bácsihoz álltunk a legközelebb lelkileg, Virth Balázs volt, aki a legtöbbször levezette azt az edzést, amit Széles Sándor „megalkotott”.

– Vagyis áldás volt, hogy három edzőjük is volt?
Dániel:  Áldás, mindenképpen. Nem véletlenül akarták szétszedni a csapatunkat… Ám mi összetartottunk, és ezzel az összekapaszkodással senki és semmi sem vehette fel a versenyt.

– Eszükbe jut még néha-néha Széles Sándor?
Gergely: Én mindent neki köszönhetek. Azt hogy így, ilyen technikával úszom, hogy ilyen magas a tűrőképességem. Amikor Sanyi bácsi csoportjába kerültem, közölte, hogy jó ideig nincs stopperóra. Így is volt, mégpedig egy teljes éven keresztül, akkor csak a technikámat csiszolta. Figyelt, javított, azonnal rám szólt, ha hibáztam. Az akkor tanultakat kamatoztattam egész pályafutásom során. Néhány napja jártam a sírjánál, rendszeresen kilátogatok hozzá a temetőbe.
Dániel: Én is voltam nemrég Sanyi bácsinál a Megyeri úti temetőben, megköszöntem neki, amit kaptam tőle. Ha Sanyi bácsira gondolok, az első, ami eszembe jut, ahogy elkezdtünk együtt dolgozni: elképesztő, ahogyan egyszerre vitte tovább és alakította át a Széchy-hagyatékot, lenyesegette róla az általa feleslegesnek tartottakat, és csak azt a részét használta, amelyről úgy vélte, épít minket. Az sem titok, ahogy haladtunk előre az időben, a kapcsolatom nem volt vele olyan, mint az elején, de ez már nem számít, és nem is szabad rá úgy emlékeznünk, amilyen az utolsó éveiben volt. Sanyi bá fantasztikus elme volt, a beceneve az volt, hogy Agy. És dokinak hívta magát, mert elhitte, hogy azzá vált. De nem is kellett azzá válnia, az volt. A Széles-hagyatékot immár Virth Balázs viszi tovább.

– Azt már Virth Balázs árulta el, hogy Kovácshegyi Ferenccel szinte minden edzésen felidézik Széles Sándort.
Dániel:  Vicces, vidám ember volt Sanyi bá, amikor jókedve volt, mindig a társaság középpontjában állt. Persze amikor rosszabb volt a kedve, nehezebb volt vele.
Gergely: De végtelenül jószívű ember volt, ezt se feledjük!
Dániel: És mindig magában kereste a hibát, sohasem mutogatott másokra. Mindig az vezérelte, hogy mit tud azért tenni, hogy még jobbak legyünk.
Gergely: Emlékszem, egy-egy rosszabb edzés vagy verseny után leültetett minket ide, a Komjádi lelátójára, és pontról pontra elmagyarázta, min kell változtatnunk, hol kell hozzátennünk ahhoz, hogy fejlődjünk.

– Ez volt a múlt, amiből nyilvánvalóan sok mindent visznek magukkal a civil életbe is. Dániel már megtalálta a helyét, ön merre indul tovább?
Gergely:  Még magam sem tudom, egyelőre keresem azt, ami boldoggá tesz, amiben megtalálom önmagam, ahol, akárcsak az úszásban, képes vagyok a fejlődésre, és egyre jobb és jobb tudok lenni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. november 12-i lapszámában jelent meg.)