Gyurta Dániel: Nem engedem el az úszást!

– Mióta van itt, Pjongcsangban?
– Február másodikán jöttem, vagyis most már két hete. Először a Nemzetközi Olimpiai Bizottság sportolói és végrehajtói bizottságának volt egy többnapos ülése, majd következett a NOB-ülés – válaszolta a Nemzeti Sport kérdésére Gyurta Dániel. – Azóta a sportolói bizottsági feladataimat látom el, a társaimmal azoknak igyekszünk segíteni, akiknek bármilyen problémájuk van a faluban, a különböző helyszíneken, a versenyeken.

– Mennyire tetszik a téli olimpia hangulata?
– Kicsit más, mint a nyárié. Bennem az él, hogy ha azt mondom, olimpia, akkor nyár van, meleg, napsütés – itt viszont sokszor közel a mínusz húsz fokhoz sapkában, sálban és kesztyűben is gyakran fázunk, néha még a csarnokokban is hideg van. Mégis, nagyon tetszik az olimpia hangulata. A dél-koreaiak kifejezetten színvonalas játékokat varázsoltak ide.

– Akkor a hidegről váltsunk melegre és a pjongcsangi olimpiáról Gyurta Dánielre, az úszóra – hogyan tovább?
– A NOB-os kötelezettségeim miatt az otthoni felkészülésben jelenleg nyilvánvalóan nem tudok részt venni, ha úgy tetszik, a magyar sportdiplomácia érdekében feláldoztam ezt a három hetet. Sós Csaba kapitánnyal abban maradtam, hogy ha otthon leszek, újra megbeszélünk mindent: például azt, hogy az augusztusi Európa-bajnokságra vagy inkább a decemberi rövid pályás vb-re készülök-e fel, esetleg mindkettőre. A szövetségi kapitány bízik benne, hogy nyáron Glasgow-ban legalább a vegyes váltó tagjaként ott leszek, ám konkrét tervekről még nem esett szó köztünk.

– Oké, ezek a tervek, de sokkal fontosabb, hogy belül mit érez.
– Az úszás iránti szerelmem továbbra is él, aztán hogy hogyan folytatódik a pályafutásom, majd elválik.

– Egyáltalán Nagy József még az edzője?
– Igen, természetesen ő az edzőm.

– Eljutnak önhöz azok a vélemények, amelyek szerint Gyurta Dániel már sohasem lesz a régi?
– Ha az elmúlt két évre gondolok, egyértelmű, hogy bennem is sok negatív kritika fogalmazódik meg saját teljesítményemmel kapcsolatban. Ha viszont a nagy egészet, a teljes pályafutásomat nézem, más a helyzet: úgy érzem, jó néhány szép eredményt hoztam az országnak, mindent megnyertem, amit lehetett, közte az olimpiát világcsúccsal, vagyis bennem nem munkálnak rossz érzések, és a kritika sem jut el hozzám. Hogy ki és mit gondol, mit mond, az az ő dolga, nyilván minden egyes embernek megvan a véleménye. Egy biztos, bennem nincs semmiféle szégyenérzet. Mindig is fontos volt számomra, hogy képviselhetem ezt az országot, most is ezt teszem, csak kicsit másként, másik oldalról. Arra pedig, hogy az úszás milyen szerepet kap az életemben, hogyan folytatódik a pályafutásom, rövid időn belül mindenki megkapja a választ.

– Kicsit olyan érzésem van, mintha fájna kimondania azt, hogy vége.
– Nem, nem fájna. Gondoljon bele, a lehető legkönnyebb helyzetben vagyok. Ha azt nézem, mit értem el a pályafutásom során, mi van otthon a vitrinben, és melléteszem, hogy tagja vagyok a NOB-nak, amelynél a sportban nincs feljebb, s talán még fel sem fogom itt, Pjongcsangban sem, hol is vagyok, meddig is jutottam, kikkel ülök egy asztalnál, kik kérik ki a véleményemet, nyugodt szívvel mondhatnám, hogy köszönöm szépen, ennyi volt az úszás, itt van a vége, most már megyek tovább egy másik úton.

– De nem mondja…
– Nem, és hogy vannak, akik kritikával illetnek azért, mert az úszást nem engedem el, szerintem nem szép dolog. Merthogy nem azért nem engedem el, mert fájna elengedni, hanem azért, mert nem akarom! A NOB-tagságom ellenére még nagyon is él bennem a sportoló. Az, hogy a riói vagy éppen a budapesti kétszáz mell fináléját a lelátóról kellett néznem, az nekem okozta a legnagyobb fájdalmat, mindent megadtam volna azért, hogy ott lehessek bármelyik pályán és versenyezhessek, hogy megadassék a lehetőség, hogy téthelyzetben ismét kihozzam magamból a legtöbbet.

– A versenyzés vonzza?
– Igen, én magamban még mindig a versenyzőt látom, azt a versenyzőt, aki olimpiákra, világ- és Európa-bajnokságokra készül, aki arra a két percre, arra a négy hosszra összpontosít, akinek az a célja, hogy felülkerekedjen az ellenfeleken. Ezt nem tudom elengedni… Az mozgat, az motivál, hogy ismét meg tudjam mutatni – és nem a közvéleménynek, nekem nem azzal kell foglalkoznom – saját magamnak, hogy ha képes voltam a 2:07-es időre korábban, ha világversenyeket tudtam nyerni, akkor igenis újra ott lehetek a legjobbak között.

– Rióban és Budapesten nem volt ott.
– Az úszás ilyen szempontból rém egyszerű sportág, hiszen az időeredmény mindent megmutat, és ha csak az elmúlt két évet veszem, nyilvánvalóan én sem érzem jól magam a bőrömben. De ha például visszagondolok a budapesti világbajnokság előtti időszakra, nem volt reális a tizenhetedik hely, de nem is a helyezés a lényeg, egyszerűen a felkészülés nem a 2:11-es időt prognosztizálta – az nem volt reális! Mert ha Budapesten egy 2:08-as eredményt érek el, és azzal vagyok tizenhetedik, nincs probléma. Elfogadtam volna, hogy ennyien jobbak nálam a világon, de legalább tudom, hogy bár még nem vagyok ott, ahol korábban, legalább tartok valahová.

– Akkor most mi is van ezzel a szerelemmel? Az úszás vagy a versenyzés a kiválasztott?
– Az úszás iránti szerelmem sohasem fog elmúlni, de még él a versenyzés iránti is. Én azokat a helyzeteket szerettem, amikor a last call roomból kivonultunk a medencéhez, vízbe ugrottunk, és ott meg kellett oldani a legnehezebb szituációkat. Ez hiányzik, nagyon hiányzik… Négyévesen kerültem bele az úszás világába, és nem is szeretnék még kikerülni onnan. Ahogy mondtam, lélekben még mindig sportoló vagyok, bár igyekszem a NOB-os feladataimnak is maximálisan megfelelni. Sokféleképpen lehet tehát a helyzetemhez hozzáállni, lehet minősíteni is, egy biztos, nem könnyű az az út, amelyet választottam.